A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: "Én
elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én
megyek, oda ti nem jöhettek." A zsidók erre tanakodni kezdtek: "Csak nem
akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem
jöhettek"? Jézus így folytatta: "Ti innen alulról vagytok, én felülről
vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért
mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam,
hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben." Erre megkérdezték:
"De hát ki vagy te?" Jézus azt válaszolta: "Kezdettől fogva az vagyok,
amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet
mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt
hirdetem a világnak, amit tőle hallottam." De azok nem értették meg, hogy
az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: "Ha majd
felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok,
és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól
tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én
mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja." E szavak után sokan
hittek Jézusban.
Jn 8,21-30

Elmélkedés:

Az emberek körében teljes bizonytalanság uralkodik Jézus személyével
kapcsolatban. A kérdés, hogy ki Jézus, már máskor is felmerült. Sokan úgy
gondolják, hogy Jézus földi származásának és családjának ismerete teljes
választ ad, Ő viszont mindig hangsúlyozza, hogy a mennyei Atya küldötte.
Égi származását az emberek nehezen értik.
A kereszt minden kétséget eloszlat és minden bizonytalanságot megszüntet.
Itt válik nyilvánvalóvá az Úr igazi származása, az, hogy honnan jött, is
derül fény arra, hogy hová vezet életútja. A kereszthalált Jézus mennyei
Atya iránti engedelmességének jele, amelyet a mi Urunk azért vállal, hogy
megvalósítsa Isten megváltói szándékát.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, az én esztelen tetteim versenyre kelnek a tékozló fiúéval, és mint ő
tette, most én is lábadhoz borulok sírva kérem bocsánatodat, ne vess meg
engem, mindenség királya! Tégy méltóvá engem halhatatlan asztalod
lakomájára, bár menyegzős köntösöm régen elvesztettem, bemocskoltam a
tőled kapott fehér ruhámat, Irgalmasságodban ajándékozz meg vele újra
engem, Uram, mindenség királya!

Abban az időben Jézus kiment az Olajfák-hegyére. Kora reggel pedig újra
megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és
tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért
asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá:
"Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a
törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?" Ezt azért
kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az
ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre
fölegyenesedett, és azt mondta nekik: "Az vesse rá az első követ, aki
közületek bűn nélkül van!" Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön.
Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s
csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és
megszólította: "Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt
el?" "Senki, Uram" - felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: "Én
sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!"
Jn 8,1-11

Elmélkedés:

Bűnösnek kikiáltva olyan emberek taszítják Jézus elé a porba a
házasságtörő nőt, akik önmagukat bűntelennek gondolják. Véleményük szerint
a nő bűne megbocsáthatatlan, ezért a törvény szerint halálbüntetés,
megkövezés jár érte. Egyedül Jézus tudja, hogy még ez a bűn is
megbocsátható, úgy tűnik, hogy a jelenlévők közül egyedül ő ismeri az
irgalmasságot. De tudja azt is, hogy ezeknek az embereknek hiába is
mondana bármit, ezért most inkább a hallgatást választja. Most nem szól
semmit, csak ír a porba. Némán közli mondanivalóját, tudatva, hogy a nő
vádlói ugyanúgy bűnösök. S csak amikor már mindenki távozott, szólítja meg
az irgalom és a megbocsátás szavával a nőt. Irgalmával felemeli a porból,
kiemeli a bűnből. Új úton indítja el az üdvösség felé. A vádlók nem
részesülnek ebben az irgalomban.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Krisztus-keresés
Kiknek osztatik ki égi malaszt étke?
Lesd szavam, tanuld meg! Nem a tunya népre!
Nem kik városokban, mint a zsinagógán,
Nagy világi rangban pompáznak palotán.
Arra, Krisztus után ki jár pusztaságba!
Föl nem fuvalkodó lel majd Krisztusára!
Ilyenekhez Isten Igéje tisztán szól,
nem világról, kincsről: hanem Mennyországról.
Szent Ambrus

Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen
imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a
galileai Betszaidából származott, és kérték: "Uram, látni szeretnénk
Jézust." Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek,
és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: "Eljött az óra, hogy
megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem
hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok
gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli
életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem
szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki
nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit
is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az
óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Erre hang hallatszott az
égből: "Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem." A tömeg, amely ott állt,
ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek:
"Angyal beszélt vele." Jézus megmagyarázta nekik: "Nem miattam hallatszott
ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek
a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről,
mindenkit magamhoz vonzok." Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen
halállal fog meghalni.
Jn 12,20-33

Elmélkedés:

A láthatatlan világ felé
Egy óra vakság fel tudná nyitni a szemed? - Ezzel a kérdéssel hívják a
látogatókat a Láthatatlan kiállításra. Általában azért megyünk el egy
kiállításra, hogy megcsodáljuk egy-egy világhírű művész festményeit,
szobrait vagy egyéb alkotásait. Más kiállítások a környezetünket, a
tudomány világát vagy éppen a technika fejlődését mutatják be az
érdeklődőknek. E kiállítások megtekintéséhez mindenképpen szükségünk van a
szemünkre. A láthatatlan kiállítás azonban nem tartozik a szokványos
tárlatok közé. Itt az ember majdnem minden érzékszervét, tehát hallását,
szaglását, tapintását és ízlelését használhatja az eligazodáshoz és az
információszerzéshez, csak éppen a látását nem. A láthatatlan kiállítás a
látó embereket vezeti be a nem látók, a vakok világába. Aki vakon rábízza
önmagát egy igazi vakra és vállalja, hogy végigvezessék a koromsötét
termeken, egy új világot fedezhet fel. Itt szó szerint igaz, hogy vak
vezet világtalant. Nincs világítás és nincs fény. Így élhetik át egy óra
erejéig a látók a nem látók mindennapjait. A teljesen elsötétített
termekben megtapasztalhatják, hogy a legegyszerűbb dolgok milyen
nehézségeket okozhatnak a vakoknak, de azt is, hogy a látás hiánya mégsem
jelent számukra boldogtalanságot. A kérdés találó: vajon egy óra vakság
fel tudná nyitni a szemünket?

A láthatatlan kiállítás látogatói gyakran elmondják a vezetés után, hogy
egy kicsit megváltozott felfogásuk az életről, és jobban értékelik azt,
amit korábban természetesnek tartottak. Miként a nem-látás képes komolyan
elgondolkoztatni a látókat, ugyanígy egy-egy dolognak a látása, látványa
is képes erre. A mérhetetlen szegénységnek, a súlyos betegeknek vagy más
emberi nyomorúságnak a látványa számos ember embert gondolkoztatott már
el, akik aztán ezen élmény hatására hősies lelkülettel egész életüket arra
szentelték, hogy segítsenek ezeken a szerencsétlen embereken.

Az evangéliumban arról hallottunk, hogy a Jeruzsálembe érkező görög
zarándokok látni szeretnék Jézust. Az Isten-látás vágya nem előzmények
nélküli a szentírásban. Az ember nem elégszik meg azzal, hogy hallja Isten
szavát és megcsodálhatja Isten művét a teremtett világban. Ennél többre
vágyik, látni akarja az Istent, ez a vágy azonban nem mindig teljesül.
Istent csak az láthatja, akinek megmutatja magát. A rejtőző Isten
felismeréséhez hitre van szükség.

Az ószövetségi idők rejtőző Istenéhez képest az újszövetség hallatlan
újdonsága az, hogy Jézusban láthatóvá vált az Isten. Születése, e világra
érkezése olyan dolog, amit korábban ember soha nem látott, s amely békével
tölti el az embert. A templomi bemutatáskor az öreg Simeon lelke
megnyugszik, mert szemei meglátták az üdvösséget hozó Gyermeket (vö.:
2,30). A korábbi időkben sok próféta és sok igaz ember szerette volna
látni a Megváltót, de nem láthatták. Akik viszont most hittel tekintenek
rá, azok meglátják benne a Megváltót. Mindennek fényében már másként
olvassuk és értelmezzük Jézus azon csodáit, amikor vakokat gyógyít meg,
visszaadván nekik a szemük világát. E csodáknál ugyanis nem csak a testi
betegség megszüntetéséről van szó, hanem a lelki szemek felnyitásáról is.
S itt értjük meg azt is, hogy Jézus miért nevezi vak vezetőknek azokat,
akik nem látják meg benne az Isten küldöttét.

Vajon mennyire él bennünk az Isten látásának vágya? Vajon az egykori görög
zarándokokhoz hasonlóan feltör-e szívünk mélyéből a vágy, hogy lássuk
Jézust? Szeretnénk-e látni őt? Akarjuk-e őt nézni? Szeretnénk-e szemlélni
Arcát? S vajon megváltozik-e a szemlélés révén gondolkodásunk és életünk?
A nagyböjti időszak lehetőséget ad nekünk, hogy Urunk szenvedését,
kereszthordozását és halálát szemlélve felkészüljünk arra, hogy húsvétkor
láthassuk majd és hittel felismerhessük a Feltámadottat.

Befejezésül kanyarodjunk vissza még egy gondolat erejéig a Láthatatlan
kiállítás példájához. A látogatókat igazi megnyugvás tölti el akkor,
amikor a láthatatlan világból visszakerülnek a látható világba. A vallási
életben, a hit világában ez egy kicsit másként van. Jézus a látható földi
világból visszatért a mennybe, ahonnan jött, visszatért a számunkra most
még láthatatlan világba. A halandó, földi ember számára láthatatlan ez a
világ. Ha földi életünkben e láthatatlan világ felé törekszünk, akkor
feltámadásunk után ebben a világban láthatjuk meg az Istent. Akkor majd
mirajtunk is beteljesedik Jézus szava: "Boldogok a tisztaszívűek, mert ők
meglátják Istent" (Mt 5,8). Látni az igaz Istent: ez a mi boldogságunk, ez
az örök élet boldogsága.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram Jézus, tedd kezed a szememre, hogy elkezdjem tisztán látni ne a
látható, hanem a láthatatlan dolgokat. Nyisd meg szememet, hogy ne a
jelenbe, hanem a jövőbe tekintsek. Tedd szívem tekintetét átlátszóan
tisztává, hogy lélekben Istent szemléljem.

1515 Március 28. (494 éve történt)
Megszületett Avilai Szent Teréz kar­me­lita apáca, egyháztanító. Spanyolország, és a sarutlan karmeliták védőszentje.


AVILAI NAGY SZENT TERÉZ
Október 15.
*Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4.

Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.

Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.

E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.

Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - - ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.'' Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettől a naptól fogva Teréz jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.''

Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és sajátkezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék.

Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része.

Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.

Önéletrajzi feljegyzései azonban ezekről az évekről is egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait -- ezek elvezették a megtéréshez.

Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.''

Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza'' Krisztus szívével.

Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg.'' Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.

Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''.

Teréz mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához'', mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.

Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített.

Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -- önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását.

Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok -- köztük egy húsz éves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért --, egy könnyűvérű madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: ,,Ezek az indók sokban vannak nekem'' -- mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső életére.

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait -- főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán -- szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.

A ,,szegény, bűnbánó apáca'', ez a beteges, gyenge nő haláláig -- az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között -- tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét!!!

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül.

Avilában, október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.

Nagy Szent Teréz -- a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint az asszonyi bátorság'', s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország csavargója, nyughatatlan nőszemély!'' -- életéből saját írásai mondanak el megragadó részleteket.

Gyermekkorából tudunk egy esetről, amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendős, amikor meggyőzte nála négy évvel idősebb bátyját, hogy éjnek idején szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez az örökkévalóságba vezető legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt.

A szórakozásokat kedvelő fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki: ,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára!''

Egy kármelita atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem: ťTudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret közül kettőre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez igen nagy hiúság volt!Ť '' Később, amikor az egyik testvér portrét festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülő szemeket fest nekem!!

Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.''

Ugyanabban az esztendőben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még őrizték az ősi kármelita fegyelmet, Teréz megnyitotta az első kis kolostort Avilában, a ,,szegény bűnbánó apácák'' számára. Meg volt róla győződve, hogy ,,jobban teszik a szülők, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmű kolostorba engedik lépni őket.''

Maga Teréz tudósít arról, hogy az első alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és a székeskáptalan tagjai gyűlést tartottak, és egyhangúan megállapították, hogy az új alapítás tűrhetetlen, mert káros a közjóra nézve. A polgármester a következő heves támadásban tört ki: ,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam, és maga ez a szó elegendő ahhoz, hogy belássuk: az alapítás veszedelmeket hoz magával..., hiszen az újítás természetében rejlik, hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden más újításnál!'' -- A jelenlévő urak már éppen elhatározták, hogy kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás kárhoztatható csak azért, mert új... Maga a keresztény Egyház nem újul-e meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettől az újításnak nevezett kísérlettől megrémülünk, soha nem lesz rá mód, hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és szükséges lenne is!'' -- Ezek után a kolostort nem rombolták le.

Mintegy öt évig tartó háború kezdődött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt'' irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános káptalan mint pártütőket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta minden hatalomtól, sőt egy kolostorba száműzte. Írásait az inkvizíció elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hűséges oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették. Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlőben.

Végül a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az ő szavára egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan kármelitákat önálló renddé emelte.

Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklődött a legapróbb dolgok után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedő lenne''.

Forróvérű temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával, mint ezzel a nővel!'' A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg is van alapítva!''

Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a kolostor gondnokát, és megkérdezte tőle, mennyi pénz van a kasszában. ,,Egy fillér'' -- hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még hozzáfűzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi. De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden!''

Egyszer az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kőművesmestert: ,,Meddig fog tartani?'' -- ,,Hat hónapig'' -- mondta a mester. ,,Lehetetlen -- válaszolta Teréz --, mi tizennégy nap múlva beköltözünk!'' Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban átvehették a kolostort.

Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!'' Egy másik rend főnökének ezt írta: ,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet...''

Majdnem egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hőségben, porfelhő közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a hegyek közé vagy árvíztól sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendő fáradalmait ezzel a vidám megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetőséget, hogy szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektől és utazások kényelmetlenségeitől''.

A derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Mikor az egyik nővér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a nővérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon szeretett test szerinti nővére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy örömet okozott nekem halálhírének vétele.'' Egy másik haláleset kapcsán pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök nyugodalmat elnyerte''.

Azt kívánta, hogy ez a vidám derű uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől!'' A környezetében nem tűrt meg szomorú arcot: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!'' Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet''.

Teréz jámborságából is az élet szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc ételét, az egyik apáca lekicsinylő megjegyzést tett az ínyencségről. Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig vezeklés, akkor vezeklés!''

Rokonaitól szívesen fogadott el adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul, csak vezeklő övet''. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: ,,Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!''
Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép
közül egyesek felkiáltottak: "Ez valóban a Próféta." Mások meg azt
mondták: "Ez a Messiás." Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: "Hát
Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid
városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?" Erre szakadás támadt a
nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet
emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a
főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: "Miért nem
hoztátok őt ide?" A szolgák mentegetőztek: "Ember így még nem beszélt!"
Erre a farizeusok rájuk förmedtek: "Csak nem vezetett titeket is félre?
Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül?
Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez." Ekkor az
egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste
Jézust, így szólt: "A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül,
hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat)
cselekedett." A többiek azonban neki támadtak: "Talán te is galileai vagy?
Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!"
Ezután mindegyikük hazatért.
Jn 7,40-53

Elmélkedés:

Jézus megjelenése a jeruzsálemi templomban hirtelen túlfűtött hangulatot
eredményez. Tanítása egyesekből annak lelkes megvallását váltotta ki, hogy
valóban ő a régóta várt Messiás. Mások viszont legalább ugyanekkora
hevességgel szálltak szembe velük. A háttérben már folyik a szervezkedés a
főtanács tagjai részéről, akik szolgákat küldenek, hogy fogják el Jézust,
de sikertelenül térnek vissza. Beszámolójuk a templomi hangulatról a
főtanácsot is izgalomba hozza, s hirtelen heves vita alakul ki. A vita
tárgya itt is ugyanaz mint a templomban a nép körében: ki Jézus valójában?
A kérdésen elgondolkozva valamelyik oldalra nekem is oda kell álnom.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, távolíts el tőlem minden akadályt, amely korlátoz engem a jóban.
Törd meg szívem keménységét! Adj nyílt, éber szívet, amely mindig kész az
igazi barátságra! Nyisd meg szívemet felebarátaim közeledésére! Vegyem
észre, ha valahol megértő szavamra, segítő kezemre van szükség!

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában
működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek.
Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az
ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem
titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül
néhányan ezt kérdezték: "Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme,
nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők
is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról
pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való." Erre Jézus, aki a
templomban tanított, emelt hangon odaszólt: "Ti ismertek engem, és azt is
tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött
engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő
küldött engem." Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá
kezet, mert még nem jött el az ő órája.
Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés:

A mai evangélium a Jézus személye körüli bizonytalanságot mutatja be.
Egyesek tudni vélik származását, de valójában csak azt tudják, hogy melyik
családban nőtt fel, melyik városban nevelkedett. Arról azonban mit sem
tudnak, hogy Istentől jött el világunkba. Kik ismerhetik ezt fel? Kik
hisznek isteni származásában.
Jézus szavai szerint csak azok képesek hinni abban, hogy ő a Messiás, akik
ismerik az Atyát, aki tehát nem hisz személyében, az nem ismeri a mennyei
Atyát, az igaz Istent. Ezzel az Úr a benne nem hívők vallásosságát
kérdőjelezi meg, s ezzel ellenszenvüket váltja ki.
Istent megismerni: ez a Megváltó felismerésének és a hitre jutásnak az
útja.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az
embertársainkat, akik szegénységben élnek és halnak meg.
Add meg nekik a mai napon a mi kezünk által mindennapi kenyerüket, és a mi
megértő szeretetünk által adj nekik békét és örömet.

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: "Ha én tanúskodom
önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az
Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti
(Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról.
Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy
üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig
akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok
szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya
akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem.
Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti
viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje
sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok
meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet!
Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni,
hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést.
Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én
Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját
nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást
dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik?
Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok
Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is
hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek,
hogyan hinnétek az én tanításomnak?"
Jn 5,31-47

Elmélkedés:

Amikor Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban Keresztelő Jánosnál, az
evangéliumi beszámoló szerint az égből a mennyei Atya tanúskodása
hangzott: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. A színeváltozás
hegyén a három kiválasztott apostol abban az élményben részesül, hogy
szintén az Atya tesz tanúságot Jézus istenségéről. A mennyei Atya
tanúskodása arról szól, hogy Jézus valóban Isten.
Bár az igaz isteni tanúságtétel felülmúl minden emberit, Isten mégis
megengedi, hogy a hamis emberi tanúskodás Jézus elítéléséhez vezessen. A
hamis tanúskodás látszólagos győzelme csak addig tarthat, amíg az Atya fel
nem támasztja Fiát.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Megfeszített és föltámadt Urunk! Taníts meg minket arra, hogyan küzdjük
meg a mindennapi élet harcait, és így teljesebbé váljon életünk. Te
türelmesen és alázatosan viseled az emberi élet terheit, miként
kereszthalálod és szenvedésed kínjait.
Segíts, hogy napi fájdalmainkat és konfliktusainkat, mint növekedésre
kapott lehetőségeket fogadjuk, és így egyre hasonlóbbá váljunk Hozzád.
Add, hogy türelmesen és bátran viseljük a szenvedéseket, bízva abban, hogy
Te támogatsz.

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába
egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való
Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt:
"Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden
asszonynál!"
Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle
köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: "Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet
találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s
Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják
hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog
Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!"
Mária ekkor megkérdezte az angyalt: "Hogyan történhet meg ez, amikor én
férfit nem ismerek?" Az angyal ezt válaszolta neki: "A Szentlélek száll le
rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki
tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is
gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár
magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen."
Erre Mária így szólt: "Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid
szerint!" Ezután az angyal eltávozott.
Lk 1,26-38

Elmélkedés:

Ahhoz, hogy elkezdődhessen a megváltás művének megvalósulása és emberré
lehessen a második isteni személy, a mindenható Isten egy embernek,
Máriának a beleegyezését kéri. Történjék velem szavaid szerint - mondja a
názáreti leány, s ezzel igent mond Isten akaratára.
A szenvedés órájában Jézus azért imádkozik, hogy ne az ő akarata
teljesedjen be, hanem a mennyei Atyáé. Beleegyezik Isten akaratába,
elfogadja azt, még akkor is, ha ez részéről életének feláldozását jelenti.
Az Atya akaratát mindenben és mindenkor elfogadó Jézus joggal tanította
övéinek, hogy övéi imádkozzanak azért, hogy az Atya akarata valósuljon
meg. Mindezek a példák arra ösztönöznek minket, hogy életünk vezérelvévé
váljon Isten akaratának szüntelen keresése és megvalósítása.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Atyánk! Itt vagyok szolgáltadra, a Te gyermeked, hogy rajtam keresztül
folytasd szereteted munkáját a világban azáltal, hogy Jézust adod nekem,
rajtam keresztül másoknak és az egész világnak. Imádkozzunk egymásért,
hogy Jézus szerethessen bennünk és általunk azzal a szeretettel, mellyel
az Atya szereti Őt.

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az
úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának
neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok,
sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus
látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg.
Megszólította: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg azt felelte: "Uram! Nincs
emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én
odaérek, már más lép be előttem." Jézus erre azt mondta neki: "Kelj föl,
vedd ágyadat, és járj!" Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és
járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a
meggyógyított emberre: "Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned." Ő
azonban így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd
ágyadat, és járj!" Megkérdezték tőle: "Kicsoda az az ember, aki azt mondta
neked, hogy vedd ágyadat, és járj?" A meggyógyult ember azonban nem tudta,
hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a
helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított
emberrel, és ezt mondta neki: "Látod, most meggyógyultál. Többé ne
vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!" Az ember elment, és
elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók
üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte.
Jn 5,1-16

Elmélkedés:

Jézus csodás gyógyításainak többségénél a betegek keresik fel őt és kérik
segítségét. Abban a hitben és reményben fordulnak hozzá a gyógyulni
vágyók, hogy részesedhetnek az irgalmas Isten segítségében, s meg is
kapják ezt. A mai evangéliumban Jézus fordul oda a beteghez, s ő kínálja
fel számára a gyógyulás lehetőségét. A beteg az "irgalmasság házában" nem
kapott irgalmat egyetlen embertől sem évtizedeken keresztül, most viszont
rátalál az isteni irgalom.
A történek egyik mondanivalója az lehet számunkra, hogy felkínálja nekünk
is a gyógyulás lehetőségét. Megkérdez minket, hogy szeretnénk-e
meggyógyulni, szeretnénk-e, hogy bűneinket eltörölve meggyógyítson minket.
Mit válaszolok, amikor engem kérdez, hogy meg akarok-e gyógyulni?
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Istenem, Atyám, nehezemre esik most azt mondanom: "Legyen meg a te
akaratod." Letört vagyok, és már bátorságom sincs. Fájdalmaim szinte
elviselhetetlenek. Minden, ami oly bőven kitöltötte életemet, most olyan
messzinek tűnő számomra. Az emberek, akikhez kötődött életem, a munkám,
barátaim, mindennapi tevékenységem. Magam vagyok, egészen egyedül, de
veled szeretnék lenni életemnek ezekben a nehéz óráiban. Bármennyire is
erőtlen vagyok, mégis megkísérlem, hogy igent mondjak arra, ami most velem
történik.

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta,
hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába
érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit
Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott
voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a
vizet borrá változtatta.
Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett.
Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá,
és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt.
Jézus ezt mondta: "Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek." A
királyi tisztviselő azonban így szólt: "Uram, jöjj, mielőtt meghalna a
fiam!" Jézus erre azt felelte: "Menj csak! Fiad él." Hitt az ember Jézus
szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak
szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: "Melyik
órában lett jobban?" Ezt mondták: "Tegnap déltájban hagyta el a láz." Az
apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: "Fiad él."
Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája,
amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után).
Jn 4,43-54

Elmélkedés:

A húsvét ünnepéhez közeledve a nagyböjti evangéliumok fokozatosan
felkészítenek minket Jézus feltámadásának csodájára, arra a titokra, hogy
Istennek hatalmában áll életet, új életet adni az embernek. A tisztviselő
fia már halálán van, amikor az Úr segít rajta apja kérésére. Jézus csupán
egyszerű mondattal válaszol a kérésre: "Fiad él." Az apát megnyugtatja ez
a kijelentés, amikor pedig személyesen tapasztalja meg annak igazságát,
akkor hit ébred benne. A húsvéti beszámolókban és tanúságtételeknél majd
látni fogjuk, hogy az új életet kapott, a halálból feltámadt Jézussal való
találkozások is hitet ébresztenek.
Erre a húsvéti hitre szeretnénk mindannyian eljutni.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Adj szeretteimnek jó egészséget és boldogságot, hitet és szeretetet, igaz
lelki életet, ajándékozd nekik békédet, amelyet nem kaphatnak meg a
világtól. Engedd, hogy védelmed alatt boldog közösséggé váljunk; hogy
mindig szeretettel és hűséggel viseljük el, ami ér bennünket; hogy mindig
osztozzunk egymás örömében és bánatában. Adj esőt, hogy amikor szeretteim
elcsüggednek és keserű csalódás éri őket, mindig vigasztalást, menedéket,
támaszt jelenthessek számukra.

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: "Ahogy Mózes fölemelte a
kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz
benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba,
hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz
benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont
magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság
a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a
világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat
tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy
napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a
világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint
cselekedte azokat."
Jn 3,14-21

Elmélkedés:

A szeretetből sosem elég
Egy fiatalember, aki talán nem ismerte a tékozló fiú történetét vagy csak
a példabeszéd kezdő sorait olvasta, egyszer elhatározta, hogy kikéri
apjától a család rá eső örökségét, s elindul, hogy szerencsét próbáljon a
világban. Az apja elé állt, s előadta, hogy jól ismeri a munkának az
értékét, már képes magáról gondoskodni, tehát adják oda neki mindazt, ami
jár neki a család vagyonából. Az apja kicsit elcsodálkozott a kérésen, de
a következőképpen egyezett bele: "Amikor idehozod nekem az első tányért,
amiért megdolgoztál, megkapod az örökrészed és elmehetsz." Mi sem könnyebb
ennél - gondolta magában a fiú, aztán odament az édesanyjához, kért tőle
egy tányért, amelyet az apjához vitt. Az apa átvette a tányért, rögtön
megismerte a családi darabot, egy mozdulattal a földhöz vágta és csak
ennyit mondott: "Fiam, ezért nem te dolgoztál meg, hanem én". A fiú
másnapra új tervet eszelt ki, egy lopott tányért vitt, de apja tudván,
hogy ilyen gyorsan nem lehet becsületes munkával egy tányért megszerezni,
ezt is a földhöz vágta mondván: "Fiam, ezért te nem dolgoztál meg". A
következő napon a fiú rokonoknál volt látogatóban, hosszasan dicsérte a
szép étkészletet, aminek "jutalmaként" ajándékba kapott egy tányért. Ezt
adta apjának, aki széttörte ezt is tudván, hogy biztosan ezért sem kellett
megdolgoznia a fiának. Negyednap a fiú egy barátjától kölcsönkért
tányérral állt apja elé, aki - bár látszott rajta, hogy sajnálja - ezt is
úgy vágta a földhöz, hogy azonnal ripityára tört, aztán ezt mondta: "Fiam,
ezért más dolgozott meg, de nem te". A fiú kezdte megérteni, hogy mit
hibázott, ezért a következő héten alkalmi munkát vállalt, hogy tányért
tudjon venni. Egész heti fizetéséért még egy készletet sem kapott, csak
mindössze öt tányért. Az elsőt odaadta édesanyjának, a másodikat elvitte a
boltba, ahonnan ellopta, a harmadikat odaadta ajándékba egy szegény
koldusnak, akivel találkozott, a negyediket visszaadta a barátjának,
akitől kölcsön kérte, s az ötödikkel boldogan indult apjához, s ezzel adta
a kezébe: "Apám, ezért megdolgoztam, ezt ne törd össze! Most már tudom,
hogy mennyit kell dolgozni egy tányérért. Értékelem, hogy mennyit
fáradoztál családunkért. Nem érdemlem meg ingyen azt, amiért te dolgoztál,
ezért inkább itthon maradok."

E példával azt szerettem volna szemléltetni, hogy mennyire kevésbé
értékeljük az igazán fontos dolgokat, köztük Isten ajándékait, az ő
végtelen szeretetét. Sokszor észre sem vesszük a minket körülvevő isteni
szeretetet, és emiatt hűtlen gyermekekként állandóan kiszakítjuk magunkat
e szeretet vonzásköréből. Egy általunk boldogabbnak vélt világ után
vágyakozunk, mert nem vesszük észre, hogy Isten szeretetében a
legboldogabb az életünk.

Ennek fényében érdemes jobban odafigyelnünk az evangélium kijelentéseire:
"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki
benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16). Jézus
Krisztus e világra jövetele Isten szeretetének a jele, de szenvedése és
halála is arról árulkodik, hogy Isten a legvégsőkig elmegy, hogy kimutassa
irántunk való szeretetét. Amikor most, a nagyböjti időben végigelmélkedjük
Jézus keresztútját, s amikor majd nagypénteken a Golgota hegyén
felállított keresztjére tekintünk, akkor gondoljunk arra, hogy mindez
Isten szeretetét tanúsítja.

Az evangélium így folytatódik: "Isten nem azért küldte Fiát a világba,
hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ" (Jn 3,17).
Bár bűneink miatt büntetést érdemelnénk, Isten mégsem akar elítélni
minket, hanem azt szeretné, hogy eljussunk az üdvösségre. Erre a megváltó,
üdvösséget felkínáló szeretetre nem lehet más válaszunk, mint a szeretet.
Ha a bűn az Istennel és az embertársakkal való szeretetkapcsolatot teszi
tönkre, akkor a bűn elleni küzdelem nem lehet más, mint a szeretet
mindennapi gyakorlása Isten és a felebarát felé.

Befejezésül egy igen rövid történetet mondok még, ami elmélkedéseink
gyakori szereplőjével, Eszterrel történt. A középiskolában egy
irodalomdolgozat egyik feladata az volt, hogy egy olyan verset kellett
elemezni, amelynek a címe ez volt: Elég a szeretetből. Eszter verselemzése
a következő volt: "Nem elég."

Ha nem csak szemléljük Jézus szeretetét, hanem megértjük annak mélységét
és az Ő szeretetében élünk, akkor belátjuk: A szeretetből sosem elég.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Add, Uram, hogy szeresselek és testvéri szeretettel szeressek! Áradjon
egész szeretetem a keresztények felé, az Egyház minden tagja felé, ó,
Jézusom! Add, hogy szeretetem kiterjedjen az egész világra, a te
szereteted által, hogy tagjaid átöleljék az egész világot!
Szent Ágoston

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották,
másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: "Két ember
fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A
farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked,
hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan,
házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet
adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem
merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy
irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza,
amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki
pedig megalázza magát, azt felmagasztalják."
Lk 18,9-14

Elmélkedés:

Jézus példabeszéde arra ösztönöz minket, hogy valamelyik szereplő helyébe
képzeljük magunkat. Nem kell persze sokat gondolkoznunk, hogy melyiket
válasszuk, mert Isten előtt az egyetlen helyes magatartás a bűnbánat.
Külső cselekedetüket szemlélve mindkét személy, tehát a farizeus is és a
vámos is ugyanazt teszi: Istenhez fordul. Ezt fejezi ki, hogy a templomba
mennek és imádkoznak. A vámos azzal kezdi az Isten felé fordulást, hogy
elfordul a bűntől, elfordul bűnös önmagától. A farizeus viszont erről
megfeledkezik. Nem ismeri be bűnösségét, s éppen ez akadályozza meg abban,
hogy Istenhez fordulása kedves legyen, s elfogadást nyerjen.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Keserű szenvedésedre és kiontott drága véredre kérlek, Jézusom, hogy
sebezzed meg a szívemet, s bűnbánatom és szeretetem legyen ételem és
italom egész életemen át. Téríts egészen magadhoz, szívem legyen örök
lakóhelyed, minden szavam tetszésedre legyen, életem alkonya szolgáljon
dicséretedre, hogy elnyerhessem általad a Mennyországot.

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: "Melyik az első a
parancsok közül?" Jézus így válaszolt: "Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr,
a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló
ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb
parancsolat."
Az írástudó erre azt válaszolta: "Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az
Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes
szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat
pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres
áldozatnál."
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: "Nem jársz messze Isten
országától." Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34

Elmélkedés:

A bibliai teremtés-elbeszélés azt tanítja nekünk, hogy Isten szeretetből
hozott létre mindent, s az ember is az ő szeretetének köszönheti létét. A
bűnbeeséssel az ember ezt az isteni szeretetet utasította vissza.
Amikor pedig Kain megöli testvérét, Ábelt, akkor az emberek közti
szeretetkapcsolat sérül meg. Az Istennel való szembefordulás
következményeként megromlott az emberek egymás közti kapcsolata is.
Isten jósággal, irgalmassággal siet az emberek megmentésére, amely Jézus
megváltó halálában éri el tetőpontját. Ezáltal az ember új lehetőséget kap
Istentől, hogy szeretetben éljen Vele. Ennek mintájára kell nekünk is a
szeretetre alapozva újjáépítenünk emberi kapcsolatainkat. Erről szól az
Isten és ember-szeretet parancsa.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézusom, Te vagy a szív gyönyörűsége, a lélek öröme. Emlékezz az ecet és
epe keserűségére, melyet a keresztfán értünk szeretetből megízleltél. Erre
a szeretetre kérlek isteni Megváltom, add meg a kegyelmet, hogy szent
Testedet és Véredet mindig méltóképpen vegyem magamhoz, főleg pedig
halálom óráján vigasztalásomul fogadhassam.

Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának,
Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt:
Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna,
Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember
volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban
bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és
így szólt: "József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát,
mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit
Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!" Amikor József
felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta
neki.
Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés:

Amikor Mária az angyali üdvözletkor igent mond Isten akaratára, elindul a
hit titokzatos útján. Nem tudja még, hogy mi mindent kell tennie, hogy ne
csak szóbeli belegyezése, hanem cselekedetei révén is az Úr
szolgálóleánya, a megváltás szolgálója legyen. Átadja önmagát, hogy Isten
megváltó szándéka megvalósulhasson.
Amikor Szent József, akit a mai napon ünneplünk, az álomban kapott
utasításokra engedelmeskedik Istennek és feleségül veszi jegyesét, Máriát,
akkor ő is a hit ismeretlen útján indul el. Értetlenül szemléli az
eseményeket, emberileg alig tudja felfogni a történteket, mégis
engedelmeskedik az isteni útmutatásnak, hogy megváltásunk csendes szolgája
legyen azáltal, hogy vállalja azt, hogy a születendő gyermeknek nevelője
lesz.
Isten akaratának elfogadásával én is a hit útján indulok el.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Szent József, téged e napon dicsérünk,
boldogan zengvén életed erényét:
e napon lettél méltó bevonulni
ég örömébe.

Ó, nagyon boldog, nagyon is szerencsés,
végső órádon teveled virrasztóit
édes arcával kezed a kezükben
Mária s Jézus.

Mert igaz voltál, szabadulva testtől
édes álomban lebeg immár lelked
a boldog hajlék örömébe;
áldva fénykoszorúval.

Kérjük hát együtt a Király kegyelmét:
álljon mellettünk, bűneink lemossa,
s adja meg nekünk örök égi béke
drága jutalmát.

Áldás, dicséret neked és imádás,
Hármas-egy Isten, ki uralkodó vagy,
s hűséges szolgád égi koronával,
áldod örökké. Ámen.

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: "Ne gondoljátok, hogy
azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem
megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg
az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem
egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl
akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt
nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki
megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában."
Mt 5,17-19

Elmélkedés:

Hosszasan lehetne vitatkozni azon, hogy pontosan mit jelentenek azok a
szavak, amelyeket Máté evangélista Jézusnak a törvénnyel való viszonyával
kapcsolatban használ. Hogyan kell értelmezni például azt, hogy az Úr nem
akarja megszüntetni a törvényt, amikor más esetekben nyíltan bírálja
megtartásának módját, farizeusi formáját. Az is kérdés, hogy mit jelenthet
a tökéletessé tenni kifejezés.
Az értelmezési lehetőségek helyett talán érdemesebb nekünk arra
odafigyelnünk, hogy Jézus törvényértelmezésével és törvénytiszteletével
egy olyan új korszak kezdődik el, amely nagyobb figyelmet szentel az
isteni szándéknak.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézusom, Te vagy a Kezdet és a Vég, az Élet, az Erő és a Tisztaság.
Emlékezz meg arról, hogy értem szálltál alá a szenvedés mélységébe! Az
egész testedet borító sebekre kérlek, hogy - megtartva parancsaidat - a
Hozzád vezető keskeny úton járjak, a felebaráti szeretet útján, mely
széles és könnyű mindazoknak, akik szeretnek Téged.

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: "Uram, ha
testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán
hétszer?" Jézus így felelt: "Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer
hétszer!
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni
szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer
talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr
megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét,
amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és
úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve
megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is
elengedte.
A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz
dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel
tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes
irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe
vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr
akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Amikor
kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna
neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem
rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet
mindent, amivel tartozik.
Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát
mindegyiktek a testvérének."
Mt 18,21-35

Elmélkedés:

Az irgalmasságot gyakorló királyról és szívtelen szolgájáról olvastunk egy
példabeszédet az evangéliumban. Attól a pillanattól kezdve, hogy a király
elengedte szolgájának a tartozást, neki is kötelessége, hogy hasonlóképpen
tegyen. Ha vele is könyörtelenül bántak volna, akkor talán hivatkozhatott
volna erre. Így viszont kötelessége lett volna neki is elengednie társa
tartozását. Aki tehát elfogadja a felülről jövő irgalmat, annak mások felé
szintén irgalmat kell nyújtania.
Pontosan így vagyunk ezzel, amikor Istenünk elé állunk. Ha elfogadjuk tőle
az irgalmat, amellyel megbocsátja bűneinket, akkor nekünk is hasonló módon
kell irgalmas szívűnek lennünk embertársainkkal.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Örök Atya! Tekints le irgalmas szemmel a csendes, alázatos lelkekre és a
kicsiny gyermekekre! Valamennyien Jézus irgalmas Szívének lakói. Ők
hasonlítanak legjobban szent Fiadra. Lelkük illata felszáll a földről
egészen mennyei trónodig. Irgalmasság és végtelen Jóság Atyja, kérlek ezen
lelkek iránt érzett szeretetedre és tetszésedre, áldd meg az egész
világot, hogy minden lélek együtt zengje irgalmasságod dicséretét
mindörökkön-örökké.

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: "Bizony mondom nektek,
hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok
özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat
hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük
egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő
özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt
Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán." Ezt hallva,
a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a
városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a
szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,24-30

Elmélkedés:

Jézus az ószövetségi időkből hoz fel két példát arra, hogy a nép sok
esetben elutasította a prófétákat, ezért az irgalmas Isten segítségében
csak kevesek részesültek a próféták által. A próféták elutasításának több
oka is lehet, de az egyik legfőbb az, hogy ha valaki felismeri benne az
Isten emberét, akkor meg kell változtatni az életét. Ez pedig mindig a
megszokott, kényelmes élet feladását jelentette volna, amelyről az ember
nem szívesen mond le, s könnyebb megoldásnak tűnik elhallgattatni azokat,
akik Isten törvényeire figyelmeztetnek. Jézus is a próféták sorsára jut
abban a tekintetben, hogy elutasításban lesz része, s az életére törnek.
Küldetése azonban éppen így teljesedik be, s halála örök figyelmeztetés
marad azok számára, akik letérnek Isten útjáról.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Szeretett Jézusom imádásra méltó Arca! Imádlak és szeretlek Téged lelkem
minden erejével. Alázattal kérlek, hogy Isten képét állítsd helyre bennem.
Tiszta szívet teremts bennem, Istenem! Ne vess el engem színed elől!
Minden Általad történjék bennem, Érted, Ó Jézusom, a Te dicsőségedre,
irántad való szeretetből. Örök Atya! Felajánlom Neked szeretett Fiad
imádásra méltó Arcát, Szent Neved dicsőségére és a lelkek üdvére.

Abban az időben, mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment
Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot
árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort
font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az
ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat
felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: "Vigyétek innét ezeket, ne
tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!" Tanítványainak eszébe jutott, hogy
írva van: "Emészt a házadért való buzgóság."
A zsidók erre így szóltak: "Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket
teszed?" Jézus azt válaszolta: "Romboljátok le ezt a templomot, és én
három nap alatt fölépítem!" A zsidók azt felelték: "Negyvenhat esztendeig
épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?" Ő azonban
testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak
eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És
amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő
nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott
bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is
tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.
Jn 2,13-25

Elmélkedés:

Építsd újjá!
A fiatalkorában igencsak világias életet élő Assisi Szent Ferenc életében
a Krisztussal és örömhírével való találkozás jelentős fordulatot hozott.
Bár a város leggazdagabb családjában született, ettől kezdve már nem
érdekelte a pénz, a dicsőség vagy a hírnév, hanem teljes szegénységben és
egyszerűségben élt. Egy alkalommal a San Damiano-i kápolnánál imádkozva a
keresztről Krisztus hangját hallotta: "Ferenc, menj és építsd újjá
egyházamat!" Ferenc először azt gondolja, hogy a romos templomépületet
kell újjáépítenie, s nekiáll, hogy Assisi városának környékén három
kápolnát is felújítson. Később azonban világossá válik számára, hogy
küldetése ennél jelentősen nagyobb. Az általa és szerzetestársai által
megélt krisztusi szegénység az egész egyház lelki újjászületésének,
újjáépítésének lett az alapja a XIII. században. Isten kegyelmével
megértette, hogy a kőből épült templom felújításánál sokkal fontosabb a
hívőkből, mint élő kövekből felépülő Egyház újjáépítése.

A mai evangéliumban arról olvastunk, hogy a jeruzsálemi templomban Jézus a
következő kijelentést tette: "Romboljátok le ezt a templomot, és én három
nap alatt fölépítem!" Zsidó hallgatósága nem értette e mondat értelmét, de
ekkor még a tanítványai sem tudták, hogy saját testére, a halálát követő
harmadik napon feltámadt testére gondol mesterük.

Mire is gondolhatott volna másra a hallgatóság, mint arra az épületre,
amelyben elhangzott e különös kijelentés? A zsidók jól ismerték ennek a
templomnak a történetét. Miután az ország fővárosában, Jeruzsálemben
palotát épített a maga számára, Dávid király elhatározta, hogy házat épít
Istennek. Az isteni gondviselés azonban nem engedte meg, hogy terve
megvalósuljon, hanem csak fia, Salamon építhette meg az Úr templomát,
amelyet a hódító asszírok később leromboltak. A babiloni fogságból
visszatérő zsidók építették újjá a templomot, amely ettől kezdve
évszázadokon keresztül ismét az istentisztelet legfőbb helyéül szolgált.

Minden vallásban, így a zsidó vallásban is a templom az Isten háza, Isten
jelenlétének a megszentelt helye. Isten természetesen mindenütt jelen van,
de a templom az a hely, ahol jelenléte különösen is megtapasztalható, s
ahol az egyéni, de főként a közösségi istentisztelet zajlik. Az
ószövetségi időkben a jeruzsálemi templom ezt a szerepet töltötte be. Ide
zarándokoltak el a hívek évente legalább egyszer, hogy bemutassák
áldozataikat.

Jézus tisztelte a templomot. Ebben a templomba mutatta be őt édesanyja,
Mária az Istennek a születése utáni negyvenedik napon, s a gyermek Jézus
családjával együtt erre a helyre jön fel zarándokolni minden esztendőben.
Már 12 évesen is Atyja házának tekinti a templomot, ezért nem csoda, hogy
felnőttként még nagyobb a templom iránt érzett buzgósága. Rossz szemmel
nézi, hogy a kereskedők és a pénzváltók az imádság házában, az
istentisztelet helyén ahhoz méltatlan tevékenységet folytatnak. Amikor
Jézus kiűzi őket a templomból, nem csupán ez a buzgóság vezérli, hanem a
messiási idők jelét akarja mutatni a népnek és a vallási vezetőknek.

Jézus testének lerombolásával, azaz halálával és az Úr testének
újjáépítésével, azaz feltámadásával megszűnik a régi, a kőből épült
jeruzsálemi templom szerepe, ezt jelzi a kereszthalál pillanatában a
templom függönyének kettéhasadása. Pontosabban Jézus veszi át a közvetítő
szerepet Isten és az emberek között. Ebben az értelemben nincs már többé
szükség a régi templomra, s azt ott bemutatott régi áldozatokra. Jézus az
új templom. Ő az új szentély. Ő az új oltár, s ő az új áldozat. Jelenléte
az Oltáriszentségben Isten állandó jelenlétét jelzi.

Jézus azt szeretné, hogy mi, az ő követői, valamennyien lelki templommá
épüljünk, akikben jelen van az Isten. Engedjük, hogy Jézus minket is
megtisztítson bűneinktől miként egykor megtisztította a templomot. Egyedül
ő képes kegyelmével újjáalkotni, újjáépíteni minket.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram! Múltamat irgalmasságodba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet
gondoskodásodba ajánlom!
Szent Pio

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt.
A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. "Ez szóba áll
bűnösökkel, sőt eszik is velük" - mondták. Jézus erre a következő
példabeszédet mondta nekik:
"Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához:
Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük
vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment
egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor
mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is
nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az
kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna
gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába
szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én
meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám,
vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy
fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és
visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a
szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú
megszólalt: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem
vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz." Az atya odaszólt a szolgáknak:
"Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az
ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le.
Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és
megkerült." Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a
házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és
megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt
borjút, mivel épségben visszakapta őt - felelte a szolga. Erre az
idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és
kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve
szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még
egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most
pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött,
hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De
most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és
most életre kelt, elveszett és újra megkerült."
Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés:

A gonosz szőlőmunkások eseténél azon csodálkoztunk el, hogy miként
gondolkodhattak ennyire esztelenül? Hogyan is képzelhették azt, hogy a
gyilkossággal függetleníthetik magukat a gazdától és megszerezhetik annak
szőlőjét?
A tékozló fiú esetét is hasonló értetlenséggel olvassuk, s hasonló
kérdések születnek bennünk: Hogyan is gondolhatta azt, hogy atyja nélkül,
távol családjától majd boldog lesz az élete? Vagy talán abban
reménykedett, hogy vagyona örökké tart? Miért nem gondolt bele jobban
távozásának következményébe?
Mind a szőlőmunkásoknál, mind a tékozló fiú eseténél jól látszik, hogy a
bűn mekkora esztelenség. Ennél már csak az nagyobb esztelenség, ha valaki
később sem látja be, hogy mekkorát hibázott.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, segíts kishitűségemen! Nem, nem vagyok én igazán hitetlen. Akarok
hinni, mindent igaznak tartok, amit mondasz, amit kinyilatkoztattál
üdvösségünkre. De valahogy nem járja át egészen teljes életemet, minden
percemet az a biztos hit, az a meggyőződés, hogy egyedül te vagy életünk
ereje, egyedül te vagy a megoldás minden kérdésben, minden nehézségben, s
hogy te vagy minden szép és igaz dolog Ura, te vagy minden jó eredmény
hőse, mert nélküled semmit sem tudnánk elérni, megalkotni, felépíteni!
Istenem, állj mellettem, biztass és erősíts a cselekvő hit kegyelmével!

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek:
"Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt
telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és
őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott.
Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a
termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket
összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más
szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak.
Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: "A fiamat csak megbecsülik!"
Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz:
"Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!" Meg is
ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert
ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?" Ezt válaszolták:
"Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik
idejében átadják neki a termést."
Jézus így folytatta: "Nem olvastátok soha az írásokban: "A kő, melyet az
építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben
csodálatos ez!" Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek,
és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét." A főpapok és
a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk
beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának
tartotta.
Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés:

A gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd egy lehetséges választ
szemléltet. Igen, szembe lehet fordulni a gazda szolgáival. Sőt, szembe
lehet fordulni a gazdával is. Igen, meg lehet azt tenni, hogy az ember
kezébe veszi a dolgok irányítását. De mindennek vannak következményei, s
talán éppen ezzel nem számoltak a szőlőmunkások. A történetet olvasván
teljes esztelenségnek tűnik cselekedetük. Vajon arra számítottak, hogy a
gazda vég nélkül eltűri gonoszságukat? Vajon abban reménykedtek, hogy
elmarad a felelősségre vonás? Hogyan juthattak erre az elvakultságra?
A nagyböjti idő alkalmas számunkra arra, hogy megvizsgáljuk Istennel való
kapcsolatunkat. Isten a gazda, mi vagyunk a szolgák. Sok esztelenségtől
megóv minket, ha tudjuk a szereposztást, s nem akarunk Isten helyébe
lépni.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, rád bízom magam, és arra kérlek, vess véget nyugtalanságomnak! Rád
bízom akaratomat. Rád bízom gondolataimat. Rád bízom terveimet. A
gondjaimat és az embereket mind rád bízom, Uram! Ha félek az ellenség
túlerejétől, rád bízom magam. Ha rettegek saját árulásaim miatt, rád bízom
magam. Megoldatlan kérdéseimet, fáradozásaimat önmagamért, kínlódó
reménységemet rád bízom, Uram! Feladom a harcot a zárt ajtók ellen, és
várok terád. Csak te tudod kinyitni azokat.
Jörg Zinkn

604 Március 12. (1405 éve történt)
Nagy Szent Gergely ünnepe. A tudósok, tanárok, tanulók, iskolák, valamint a zene védőszentje, s az ő nevére utalnak a gregorián énekek, bár ennek vitatott történelmi alapja. Járványok idején ma is az ő közbenjárásáért fohászkodnak.

Az 540-604. között élt római katolikus egyházatyát, Szent Gergelyt 590-ben választották Róma püspökévé. Ő volt az első szerzetes a pápai trónon. Uralkodása alatt arra törekedett, hogy Rómának az V-VI. századi háborúk és a népvándorlás okozta hanyatlását csökkentse, hogy a város gazdasági életét javítsa és az egyházi birtokokon a gazdálkodást újjászervezze. 592-593-ban diplomáciai úton sikerült Rómát megóvnia a longobárdok támadásától. Felvette a máig használatos "servus servorum Dei" (Isten szolgáinak szolgája) címet. Liber regulac pastoralis -a évszázadokig a nyugati egyház lelkipásztori gyakorlatának mértékéül szolgált. Egy személyben őt tartják az utolsó ókori, illetve az első középkori pápának.
Gergelyjárásnak is nevezik ezt a napot.
Ilyenkor a diákok házról házra járva jelmezesen vonultak fel, adományokat gyűjtöttek az iskolának és új diákokat toboroztak.



NAGY SZENT GERGELY PÁPA
Szeptember 3.
*Róma, 540 körül +Róma, 604. március 12.

A 6. században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás különféle hódítói irgalmatlanul pusztították az ókori emlékeket. Az emberekben általános elkeseredettség uralkodott, és boldognak mondták a holtakat, mert egyszer s mindenkorra megszabadultak e földi élet bajaitól.

A történelemben újonnan feltűnő népek kíméletlen nyers erővel keresték a helyüket ott, ahol a régebbi népek gyengébb ellenállást tanúsítottak. Így a félig pogány, félig ariánus longobárdok Pannónia felől 568-ban betörtek Itáliába. Alboin királyuk vezetésével meghódították Ravenna körzetét, ahol a császári helytartónak, az exarchának csak kevés katonája volt. Hatalmukba kerítették a római hercegséget és Rómától délre is néhány területet, amelyek eredetileg bizánci fennhatóság alá tartoztak.

Ennek a nyomorúsággal teljes évszázadnak az utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: ,,Az utolsó római és az első középkori pápa''; az Egyházban pedig a ,,Nagy'' megtisztelő jelző ékesíti. Az ő személyében ragyogott fel még egyszer és utoljára a római szellem, amely antik mivoltában hanyatlóban volt, de éppen a pápa személyében egészen új formában jelent meg.

Gergely ősei régi, római arisztokraták voltak. Maga a Monte Coelión lévő főúri palotában született. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült, és az előkelő, szimpatikus fiatalember gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Életének harmincadik éve körül járhatott, amikor 572--573-ban a város legmagasabb közigazgatási hivatalát viselte: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. Ekkor szerezte azokat az ismereteket, melyeknek birtokában később olyan hatásos kezdeményezései voltak nemcsak a város, hanem egész Itália javára. Ismereteinek különösen akkor látta hasznát, amikor a császári hivatali gépezet fölmondta a szolgálatot, és a zsoldoscsapatok, mivel fizetségüket nem kapták meg a császártól, átpártoltak a határvidékeken portyázó törzsekhez.

Az ifjú prefektus azonban minden külső elismerés és siker dacára sem lelte belső békéjét. Csendes magányra vágyakozott, hogy a közügyek zajától távol, csak szellemi értékekkel foglalkozhassék. Ez a vágy élete végéig kísérte, de álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember. A történelmi óra parancsa szólította őt, mint ,,Isten konzulját'' (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában): ,,Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.''

Szinte észrevétlenül mondott le a prefektusi tisztségről, és visszavonult atyja palotájába, ahol három nagynénje -- Trusilla, Gordiana és Aemiliana -- már a világtól visszavonult, elmélyült vallásos életet élt. A Monte Coelión lévő palotát Gergely kolostorrá alakította, és Szent András apostol oltalma alá helyezte.

Békés, szemlélődő életét I. Benedek vagy II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diákonusává. Mint diákonus Gergely a hét kerület egyikének élére került, s az egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan és ügyesen teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője volt a császári udvarban, Konstantinápolyban. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. II. Pelagius pápa kinevezte és elküldte Gergelyt II. Tiberius császárhoz. Műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett a császári udvarban Gergelynek. Minden erejével azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba. A pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele.

589 őszén a Tiberis megáradt, s elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga a pápa is e járványban halt meg.

A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott e tisztség elfogadásától, de amikor Mauritius császár, akit apokrisziár korában Gergely keresztelt meg, nyomatékosan helyeselte és elfogadta a választást. 590. szeptember 3- án szentelték püspökké, és azonnal teljesülni kezdtek a hozzá fűzött remények. Gergely a pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. A hízelgők által mondogatott ,,egyetemes pápa'' címet elutasította, mint ahogy nem értett egyet a konstantinápolyi pátriárka ,,ökumenikus pátriárka'' címével sem. Püspöktársaira való tekintettel így nevezte magát: ,,Isten szolgáinak szolgája''.

Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényebbeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri -- ez a római egyház Campaniában, Dél-Itáliában és Szicíliában elterülő nagy birtokainak volt az összefoglaló neve -- jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Ám a longobárdok hadjáratai, a császári hivatalnokok túlkapásai és az egyházi vagyonkezelők lelkiismeretlenségei miatt e birtokok alig-alig jövedelmeztek valamit. Ezért Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. Egyik gondnokának félreérthetetlenül adta a tudtára: ,,Hallottad, mi az akaratom, most rajtad a sor, hogy megtedd!'' Gazdaságpolitikája, amely az akkori Itáliában szokatlan volt, meglepő sikerrel járt.

A most már bőségesen befolyó jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek -- csak Rómában háromezer menekült apáca élt ezekben az években! -- és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Eljárása akkor kapta meg végső igazolását, amikor a trónörökös, Adlevald megkeresztelkedett. Hispániában a nyugati gótok későbbi királyának, Rekkarednek az arianizmusból a katolikus hitre való megtérése szintén Gergelynek volt köszönhető. A szűk látókörű kortársak nehezményezték, hogy kapcsolatban áll a hatalmas frank királynővel, Brunhildával. Kétségtelen, Brunhilda hatalomra vágyó, gátlástalan úrnő volt, ha érdekeiről volt szó. Gergelynek azonban, ha valamit el akart érni, a tényleges helyzetből kellett kiindulnia. Feladatát nem abban látta, hogy elítélje a királynőt, hanem hogy figyelmeztesse emberi kötelességeire. El is érte, hogy szabad átvonulást, kíséretet és támogatást kapott frank földön az a missziós csoport, amelyet Ágoston vezetésével Gergely az angolszászokhoz küldött. Az a törekvése azonban, hogy Kent tartományban emissziósok a szükséges egyházszervezetet is létrehozzák, nem ért célhoz. Emberi középszerűség akadályozta meg, hogy a misszionálásban messzemenően figyelembe vegyék az angolszászok nemzeti sajátságait és hagyományait. Gergely liturgikus szövegeket írt, s fölkarolta a liturgikus ének ügyét. Irodalmi hagyatékában mindenütt fölfedezhető a lelkipásztori szempont. 854 levele maradt ránk, melyek a nyáj körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Lelkipásztori regula c. művében olyan lényeglátással fogalmazta meg a papi méltóságot, hogy a középkor számára valóban regula volt. A Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. A Dialógus c. munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye.

Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. Ez magyarázza, hogy VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag Gergely nem volt önálló gondolkodó. Felelősségtudattól áthatott cselekedetei egyházfogalmából fakadtak. Az Egyház az ő számára Krisztus. E test tagjai között -- testen elsősorban az éppen élő egyházat érti -- különbség van a felelősség viselésében és a döntések meghozatalában, de az összes tagok egymás szolgálatára élnek. A diákonusok, a papok és a püspökök annak az erőnek a birtokában vannak, amely Krisztus testét építi. Nagy Szent Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában, s a 8. századtól ezen a napon ünnepelték. Mivel nagyböjtbe esik, napját 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át, amely napon 590-ben püspökké szentelték.

A nagy szerzetespápa életéről, akit korának nyomorúságai késztettek oly sok cselekvésre, hogy ,,gondjával átölelte a földkerekséget egyik szélétől a másikig, és gyógyított minden sebet'' (E. Hello), a levelei, életrajzai és a legendák tudósítanak. Egyik legendája mondja el a következő történetet:

Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtón, s segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: ,,Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.'' Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: ,,Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.''

Egy másik legendából tudjuk, hogy első pápai cselekedete még a fölszentelése előtt egy könyörgő körmenet volt, amellyel a sokat szenvedett római népért vezekelt. Mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár felett.

Pápaságának kezdetén világosan látta az Egyház vigasztalan helyzetét: ,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget.''

A szerzetes, aki szíve szerint inkább szemlélődő életet folytatott volna, de a körülmények miatt politikussá és a társadalmi bajok orvosává kellett válnia, nehéz hivataláról így ír:

,,Nagyon kemény dolog, amit most mondok: Ha beszélek, magamról szólok, mert a nyelvem nem úgy nőtt, ahogy a prédikáláshoz nőnie kellett volna; s ha meg is találom a szót, az életem messze elmarad a szavak mögött... Mióta vállamra vettem a pásztori hivatal terhét, a lelkemet nem tudtam teljesen összeszedni, hogy igazán magamra figyeljek, mert sokfelé kell figyelnem. Egyszer az egész Egyház, másszor egy kolostor ügyeiről kell tárgyalnom, gyakran pedig egyes emberek életéről és teendőiről kell gondolkodnom. Olykor tűrnöm kell, hogy polgárok kereskedelmi ügyeikkel rontsanak rám, máskor a barbárok háborús fenyegetéseivel kell szembenéznem, de ugyanakkor a farkasoktól is őriznem kell a nyájat. Ismét máskor anyagi javakkal kell foglalkoznom, hogy gondoskodhassam mindazokról, akik ezt joggal elvárják tőlem. Ismét máskor higgadtnak kell lennem bizonyos rablókkal szemben, és azon fáradozom, hogy a szeretetet irántuk is megőrizzem.''

Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: ,,Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.'' Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: ,,ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie''.
Istenünk, ki népedről megbocsátó jósággal gondoskodsz és szeretettel uralkodol rajta, Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség lelkét azoknak, akikre a kormányzás feladatát bíztad, hogy pásztoraid örök dicsősége legyen a szentek sokasága, akiket elvezettek Hozzád!