KOLOSTOR

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint
ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt,
két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a
másik a lábnál. Így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" "Mert elvitték
az én Uramat - felelte -, és nem tudom, hová tették." Ezzel hátrafordult,
és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus
megkérdezte: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Mária Magdolna azt
hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: "Uram, ha te vitted el, mondd
meg, hová tetted, hogy magammal vihessem." Jézus erre megszólította:
"Mária!" Mária felkiáltott: "Rabbóni!" - vagyis Mester. "Ne tartóztass! -
felelte Jézus. - Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj
testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti
Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez." Mária Magdolna
elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: "Láttam az Urat." - És elmondta,
amit az Úr üzent.
Jn 20,11-18

Elmélkedés:

A feltámadt Krisztus dicsőséges arcának felismerése nem könnyű, főként
azoknak, akik látták az ő szenvedő arcát a keresztúton és a Golgotán.
Mária Magdolna esetében is igaz ez. Amíg a halottra emlékezik és amíg a
halottat keresi, addig szemét, értelmét homály takarja. A fordulatot
számára az a pillanat hozza meg, amikor nevén szólította őt Jézus. A
szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom útja és a könnyek útja
véget ér, és elkezdődik számára a hit útja, a feltámadás hirdetésének
útja, az öröm útja. Mária Magdolna felismerésének egyértelmű jelen, hogy
már nem a sírkertet gondozó kertésznek nézi Jézust, hanem felismervén a
Feltámadottat, nevén szólítja őt.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Uram, nincs üdvösségem, csak tebenned; ha te nem leszel nyugalmam, nem
gyógyul meg gyöngeségem. Istenem, légy védelmezőm, biztos menedék, hogy
megszabaduljak!