KOLOSTOR

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor
ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik
a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben
történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának
szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya
mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.
Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy
vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és
mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg
is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: "Uram, te akarod
megmosni az én lábamat?" Jézus így felelt: "Most még nem érted, mit
teszek, de később majd megérted". De Péter tiltakozott: "Az én lábamat
ugyan meg nem mosod soha." Jézus azt felelte: "Ha nem moslak meg, nem lesz
semmi közöd hozzám". Erre Péter így szólt: "Uram, akkor ne csak a lábamat,
hanem a fejemet és a kezemet is!" Jézus azonban kijelentette: "Aki
megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti
tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,
azért mondta: "Nem vagytok mindnyájan tiszták." Miután megmosta lábukat,
fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk:
"Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok
engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester
megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát
adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."
Jn 13,1-15

Elmélkedés:

Megújuló szeretet
Az utolsó vacsorán történtek elbeszélését János evangélista egészen
ünnepélyes bevezetéssel kezdi. "Jézus tudta, hogy elérkezett az óra,
amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette
övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének" (Jn
13,1). Az ünnepélyes megfogalmazás tartalma rámutat Jézus szeretetére,
mint a most kezdődő történések legmélyebb okára és mozgatójára. A
tanítványok lábának megmosása, az Oltáriszentség ajándékozása, valamint
Jézus hamarosan kezdődő szenvedése és kereszthalála mind-mind szeretetéből
fakadó cselekedetek. Igen, elérkezett az óra, Jézus órája, a cselekvés
órája, az áldozat órája, az önajándékozás órája, az engedelmesség és a
szolgálat órája, elérkezett a szeretet ideje.

Az utolsó vacsora jelentőségét akkor érthetjük meg, ha felidézzük az ekkor
történt másik eseményt, az Eucharisztia alapítását, azaz az Oltáriszentség
ajándékozását, amelyben a mi Urunk saját Testét és Vérét adta nekünk.
János ugyan nem számol be erről írásában, de Máté, Márk és Lukács
evangéliumában, valamint Szent Pál apostol korintusiaknak szóló első
levelében megtaláljuk ennek elbeszélését (vö.: Mt 26,20-29, Mk 14,17-25,
Lk 22,14-23 és 1Kor 11,23-26). Az esemény a szentmise szertartásából jól
ismert mindannyiunk számára. Jézus, mielőtt szétosztotta volna
apostolainak a kenyeret ezt mondta: "Ez az én testem, mely értetek
adatik". Majd a borral telt kelyhet ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik:
"Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik".

Arról tehát itt szó, hogy az ószövetség helyébe az újszövetség lép, de nem
abban az értelemben, hogy az új eltörli a régit, hanem, hogy megújítja
azt. A mózesi szövetség, amelynek alapja a kőtáblákra vésett parancsok
voltak, csupán ideiglenes volt. Ezt váltja fel, ezt újítja meg a jézusi
szövetség, amelynek alapja a szeretet emberi szívekbe írt új törvénye, egy
új, örökké tartó szövetség. És ha már az ószövetség is Isten emberek felé
irányuló szeretetéből fakadt, akkor ez még inkább elmondható az újról. Az
utolsó vacsora Isten megújított, ugyanakkor állandóan megújuló szeretetét
hirdeti nekünk, melynek megtapasztalása hálával és örömmel tölti el
szívünket.

Persze hiábavaló dolog volna örvendeznünk Isten felénk áradó, állandóan
megújuló szeretetének, ha ez egyszersmind nem újítana meg minket a
szeretetben, azaz nem ösztönözne minket arra, hogy mi is állandóan
megújuljunk az Isten iránti szeretetben.

Érdekes felfigyelnünk arra, hogy az ószövetséghez képest változik az
újszövetség alapja mind Isten, mind az ember részéről. Az első
szövetségnél Isten parancsokat, törvényt ad az embereknek, akik részéről a
szövetség megtartását a "kötelesség" és az "engedelmesség" szavak
jellemzik a legjobban. S bár Isten mindvégig hűséges maradt ígéretéhez és
szövetségéhez, az ember újból és újból hűtlenné vált, megszegte a
szövetséget, elfordult Istentől. Az újszövetség alapja viszont már az az
isteni szeretet, amely két, egymással természetesen összetartozó
eseményben éri el tetőpontját: egyrészt az Eucharisztia alapításában,
amely szentségben Jézus önmagát, saját testét adja nekünk, másrészt a
kereszthalálban, amelyben Jézus önmagát adja az Atyának értünk, a mi
megváltásunkért. Az ember részéről, ami részünkről a szövetség megtartása
már nem félelemből fakad, hanem igaz szeretetből.

Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora
eseményét és minden alkalommal, valahányszor Jézus keresztjére emeljük
tekintetünket, gondoljunk a szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni
szeretetre, s ez segítsen minket is a szeretetben való állandó
megújulásban!
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a
kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem
mindig, különösen utolsó órámon. Engedd, hogy téged, akit most a kenyér
fátyola alatt imádok, ez élet után színrol színre láthassalak!