KOLOSTOR

Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol
egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,
aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott
egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és
kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus
tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: "Kit
kerestek?" Azok ezt válaszolták: "A názáreti Jézust." Jézus erre így
szólt: "Én vagyok." Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt
mondta nekik: "Én vagyok", meghátráltak és a földre estek. Ezért újra
megkérdezte tőlük: "Kit kerestek?" Azok ezt válaszolták: "A názáreti
Jézust." Erre Jézus így szólt: "Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát
engem kerestek, engedjétek el ezeket!" Így beteljesedett, amit korábban
megmondott: "Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál."
Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott
vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus
rászólt Péterre: "Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a
kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"
Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és
megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki
abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb,
ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte
Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal
a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik
tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban
őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben
megjegyezte: "Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?" Ő
azt felelte: "Nem vagyok!" Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek
tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és
melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.
Jézus ezt válaszolta neki: "Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a
zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása
van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd
azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket
mondtam!" E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így
szólt: "Így felelsz a főpapnak?" Jézus ezt mondta neki: "Ha rosszul
szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?"
Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.
Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle:
"Talán te is az ő tanítványai közül vagy?" Ő így felelt: "Nem vagyok!" A
főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,
megjegyezte: "Nem téged láttalak én a kertben ővele?" De Péter ismét
tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.
Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A
zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és
elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és
megkérdezte: "Mivel vádoljátok ezt az embert?" Azok azt felelték: "Ha nem
volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!" Pilátus ezt mondta:
"Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!" A
zsidók ezt válaszolták neki: "Nekünk senkit sem szabad megölnünk!" Így
beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog
meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és
megkérdezte tőle: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt:
"Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?" Pilátus ezt
felelte: "Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe.
Mit tettél?" Ekkor Jézus így szólt: "Az én országom nem ebből a világból
való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének,
hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való."
Pilátus megkérdezte: "Tehát király vagy?" Jézus így felelt: "Te mondod,
hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy
tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a
szavamra!" Erre Pilátus azt mondta: "Mi az igazság?" E szavak után Pilátus
újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: "Én semmi vétket sem találok
benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak.
Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" De ők ismét
kiáltozni kezdtek: "Ne ezt, hanem Barabást!" Barabás rabló volt.
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből
koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután
eléje járultak, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" És közben
arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: "Íme,
elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket." És
kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: "Íme,
az ember!" A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni
kezdtek: "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" Pilátus azt mondta nekik:
"Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok
benne!" De a zsidók ezt felelték: "Nekünk törvényünk van, és a törvény
szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!" Amikor Pilátus
meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra
megkérdezte Jézust: "Honnan való vagy?" De Jézus nem válaszolt neki
semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: "Nem felelsz nekem? Talán nem tudod,
hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy
elbocsássalak?" Erre Jézus azt mondta: "Semmi hatalmad sem volna fölöttem,
ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe
adott, nagyobb a bűne."
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók
azonban ezt kiáltozták: "Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.
Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak." E
szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe
ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti
készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: "Íme, a
királyotok!" De azok így kiáltoztak: "El vele, el vele! Feszítsd meg!"
Pilátus megkérdezte: "Keresztre feszíttessem a királyotokat?" A főpapok
azonban ezt felelték: "Nincs királyunk, csak császárunk!" Erre
kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.
Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért
az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott
keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust
meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez
volt ráírva: "A názáreti Jézus, a zsidók királya." A feliratot sokan
olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel
volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok
kérték Pilátust: "Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A
zsidók királya vagyok". Pilátus azonban ezt válaszolta: "Amit írtam,
megírtam."
A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit,
négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse
következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így
szóltak egymáshoz: "Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié
legyen!" Így beteljesedett az Írás: "Szétosztották maguk között ruháimat,
s a köntösömre sorsot vetettek." A katonák pontosan ezt tették.
Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás
felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a
tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!"
Azután a tanítványhoz szólt: "Íme, a te anyád!" Attól az órától fogva
házába fogadta őt a tanítvány.
Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így
szólt: "Szomjazom." Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy
szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte
az ecetet, így szólt: "Beteljesedett!" És fejét lehajtva kilehelte lelkét.
A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem
maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre
feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat
ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a
lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek.
Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték
meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába.
Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és
az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is
higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: "Csontot
ne törjetek benne!" És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra,
akit keresztülszúrtak."
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való
élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus
testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött
Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy
száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel
együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a
helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új
sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók
készületi napja miatt oda temették Jézust.
Jn 18,1-19,42

Elmélkedés:

A kereszt - Isten dicsősége
A halott hatalmas úr. Ünneplő ruhába öltöztetik, és úgy viszik, mint a
nagy urakat szokás, így költözik örökös lakhelyére, a temetőbe. Arccal az
ég felé fordul, mindenki tisztelettel emlékezik rá, miközben megriad azon
félelmetes erő előtt, amely nem tesz kivételt ember és ember között. A
halott valóban hatalmas úr, és maga a halál is, ami talán a legnagyobb úr
ezen a földön.

Ma, Nagypénteken Jézus kereszthalálára emlékezünk, amikor szintén
bebizonyosodik, hogy a halál hatalmas úr, de rögtön hozzá kell tennünk azt
is, hogy mégsem a legnagyobb úr, mert a feltámadásé lesz az utolsó szó. Ha
figyelmesen elolvassuk Szent János evangéliumából Jézus szenvedésének
történetét és persze az ehhez vezető eseményeket, akkor észrevehetjük,
hogy az evangélista úgy tárja elénk a kereszthalált, mint Jézus
megdicsőülését, amely egyúttal az Atya dicsőségének a megnyilvánulása is.
János örömhírében már korábban is találkozhattunk azzal a gondolattal,
hogy Jézus tevékenysége az ő isteni dicsőségének megjelenése, amely
egyúttal a mennyei Atya dicsőségét is szolgálja. Gondoljunk csak például
arra, hogy János a következőkkel zárja le a kánai menyegző elbeszélését,
amelyen első csodájaként Jézus a vizet borrá változtatta: "Jézus ezzel
kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és
tanítványai hittek benne" (Jn 2,11). Isten dicsőségéről esik szó továbbá
Lázár feltámasztásakor. Amikor Jézusnak megviszik a hírt, hogy barátja,
Lázár beteg, akkor nem indul azonnal barátjához, hanem a következőt
mondja: "Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy
megdicsőüljön általa az Isten Fia" (Jn 11,4). Jézus kijelentését
értelmezhetjük úgy, hogy Lázár feltámasztása szolgálja Isten dicsőségét,
de úgy is, hogy ezen esemény miatt határozzák el a zsidó főtanács tagjai,
hogy Jézusnak meg kell halnia, és Jézus halála szolgálja az isteni
dicsőséget.

Egy fontos mozzanat mellett nem szabad szó nélkül elmennünk. Jézus
megölését nem egy halott ember életre keltése miatt határozták el, hanem
azért, mert Lázár feltámasztása láttán sokan hittek Jézusban (vö.: Jn
11,45-53). Tehát itt is, és a kánai menyegzőn is az isteni dicsőség
megnyilvánulása hitet vált ki az emberekből. János evangélista minden
bizonnyal nem véletlenül láttatja Jézus keresztjét Isten dicsőségeként,
mert talán éppen az a szándéka, hogy hitre ébressze olvasóit, mint ahogyan
Jézus szenvedésének és halálának látványa sokakban hitet keltett azok
közül, akik az esemény szemtanúi voltak.

János tanításához képest Szent Pál teológiájában egy kis hangsúlyeltolódás
figyelhető meg. Bár Pál is a dicsőség urának nevezi a megfeszített Jézust
(vö.: 1Kor 2,8), ő világosan láttatja a keresztre feszítés megalázó,
megszégyenítő jellegét, s inkább a feltámadásban látja a dicsőség
megnyilvánulását. Pál apostol gondolkodására jellemző, hogy Jézus
szenvedését, halálát és feltámadását a megváltás egyetlen eseményeként
szemléli.

Befejezésül két következtetést, két tanulságot vonjunk le az
elhangzottakból. Egyrészt: Jézus keresztjének és halálának szemlélése
annak megvallására késztet minket, hogy Ő a legfőbb Úr. A népek apostola
így fogalmazza meg ezt a filippieknek írt levelében: Jézus "megalázta
magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten
felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van miden
névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és
az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az
Atyaisten dicsőségére" (Fil 2,8-11). A második tanulság pedig ebből a
hitvallásunkból következik. Pál ezt írja a római levélben: "Ha száddal
vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta
őt a halottak közül, üdvözülsz" (Róm 10,9). Itt értjük meg, hogy Jézus
halála nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen cselekedet, ahogyan ezt
sok nem hívő ember gondolja. Halála az üdvösséget hozta meg mindazoknak,
akik hisznek benne, köztük természetesen számunkra is, akik hiszünk benne.
(Horváth István Sándor)



Imádság:

Jézus valóban meghalt. Leszállott a legmélyebb emberi nyomorúságba, a
holtak birodalmába. Kivette a mi halálunkból a keserűséget. Már tudjuk,
Krisztussal való közösségünk túléli a halált. Ő a mi életünk és
föltámadásunk. Legyen ez látható a jelen életünkben: az örömben, amely
reményből és szeretetből születik.