III. Pál pápa engedélyezte a jezsuita rend, Jézus Társasága (Societas Jesu) működését, amelyet Loyola Ignác alapított 1534.08.15-én Párizsban.
Loyola, aki spanyol katonatisztként súlyos sebet kapott, szentföldi zarándoklata után Párizsba ment teológiai tanulmányokat folytatni. Hat diáktársával alapította meg a Jézus Társaságát, amely szegénységi és szüzességi fogadalmat hirdetett, valamint feltétlen engedelmességet a pápával szemben. Rövid időn belül a jezsuiták fontos szerepet kaptak a politikai és kultúrális életben, az ellenreformáció harcosaivá váltak Európában.
| |
 III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én a Regimini militantis ecclesia kezdetű bullájával hivatalosan jóváhagyta a Jézus Társaságot. A rend tagjai az elkövetkező évszázadokban Loyolai Szent Ignác tanítását és Xavéri Szent Ferenc gyakorlati útmutatását követve a világ minden részére elvitték az evangéliumot. A misszionáriusi munka, az emberek tömegeire gyakorolt nagy befolyás, azonban felkeltette a világi uralkodok és egyes vallási körök féltékenységét, így a rendet 1773-ban hivatalosan felszámolták, csak 1815-től működik ismét. | |
| | |
| A jezsuita rend kialakulása és a missziós tevékenységük Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc élete  Loyolai Ignác feltehetően 1491-ben született a Loyolák kastélyában a baszkföldi Cuipúzcoa tartományban, Beltrán Yanez de Onaz y Loyola és Maria Sáenz de Licona tizenegyedik gyermekeként. Az apa valószínűleg egyházi pályára szánta Ignácot, akit korán megtanítottak az írás és olvasás alapjaira. Édesanyját nagyon korán elragadta a halál, édesapját pedig tizenhat éves korában veszítette el, de az apa egy nagyon fontos döntést még meghozott legkisebbik fia nevelésével kapcsolatban. Loyolai Ignác nem mutatott túl nagy hajlandóságot az egyházi tanulmányok iránt, annál jobban vonzotta a katonai pálya. Ezért 1506 körül Don Beltrán Arévalóba küldte Velázquez de Cuéllarhoz, a királyi udvar főkincstárnokához, hogy a fiatal Loyola az ő szárnyai alatt tanuljon bele az udvaroncok és nemesek életébe.[1] Loyolai Ignáchoz hasonlóan Xavéri Szent Ferenc (Francisco de Jassa y Xavier) is nemesi családból származott, 1506. április 7-én született Navarrában ősi baszk családban. Xavéri Ferenc családjában hagyomány volt a katonai szolgálat, ennek ellenére a fiút szülei iskolába járatták, ami a korban kivételes dolognak számított. A fiúra nagy hatással volt anyai nagybátyja, Martino de Azpilenta, a híres teológus. Bizonyára az ő példája is közrejátszott abban, hogy Szent Ferenc is tudományos pályára lépett. Az egyházi pályára való hajlandóságot még jobban élesztette nővérének, Magdolnának a belépése a klarissza rendbe.[2] Talán idesorolható az is, hogy körülbelül 11 éves korában tanúja volt olyan háborús zavaroknak és vérengzéseknek, amelyek egyszer s mindenkorra elvették kedvét a durva katonaélettől. Xavéri Ferenc nem tapasztalta meg a katonaélet gyötrelmeit, de rokonai és barátai hatása kellett ahhoz, hogy akárcsak Loyola esetében élete gyökeres fordulatot vegyen.  Loyolai Ignác könnyelmű volt, nem riadt vissza kisebb kalandoktól[3], ugyanakkor nagylelkű, amikor arra nyílt alkalom. Soha nem káromolta Istent, és nem gyűlölt senkit. A lovagi szabályoknak megfelelően titkos szerelmet is táplált egy "igen magas rangú" hölgy iránt, benne V. Károly valamelyik unokahúgára gondolhatunk.[4] Ezzel szemben Xavéri Ferenc magánéletéről nem rendelkezünk információkkal. Loyolát következő döntése a harcmező közelébe vitte, s felvillantotta előtte a lehetőséget, hogy megvalósítsa vitézi álmait. Loyola 1517-ben csatlakozott Nájera herceg csapatához, amely Pamplona védelmét látta el. A franciák támadása során a vár védői kilátástalannak ítélték a küzdelmet és a vár feladására gondoltak. Ekkor Loyolai Ignác maga köré gyűjtötte azokat, akik hajlandónak mutatkoztak Pamplona védelmére és felkészültek a franciák támadására. A vár elesett, Loyolai Ignác törött lábbal került a franciák fogságába. A franciák lovagiasan haza bocsátották sebesült foglyukat. A törött csontok azonban nem forrtak pontosan össze. Loyola nyomorék voltába nem tudott belenyugodni, ragaszkodott hozzá, hogy ismét megoperálják, még ha ez a legrettenetesebb fájdalommal jár is együtt. Semmilyen fájdalom nem tántorította el attól, hogy visszanyerje eredeti, lovagias alakját. A gyógyulás ideje alatt több vallásos könyvet olvasott. Ezek hatására merőben új gondolatok érlelődtek Loyolai Ignác fejében. A szentek életében megragadta az a csodálatosan nemes vonás, amellyel mindenestől átadták magukat Krisztusnak. Elhatározta, követi példájukat, s azt teszi, amit ők tettek. Ennek egyik megnyilvánulása volt az a döntés, hogy elzarándokol a Szentföldre.  1522 márciusának elején Ignác úgy érezte, már elég erős ahhoz, hogy elinduljon a jeruzsálemi zarándokútra. Március 25-én Gyümölcsoltó Boldogasszony napján[5] elhagyta Montserrat-t, a híres bencés zarándokhelyet, hogy útra keljen Itáliába, ahol hajóra szállhat a Szentföld felé. Útközben egy kis városba, Manrézába ment. Itt csaknem egy évet töltött elmélkedéssel, imádsággal. Itt fogalmazta híres lelkigyakorlatainak alapjait is, amely később a jezsuiták nevelésének első lépését jelentette. A Lelkigyakorlatok nem puszta olvasmány, hanem használati utasítás, amelyet személyes cselekvésbe kell átfordítani. Az egykor volt katona a lelkigyakorlatokat négy részre osztotta.  Míg Loyolai Ignác Manrézába érkezett, addig a 19 éves Xavéri Ferenc beiratkozott a párizsi egyetemre. Ebben az időben egyetemi tanulmányaik elején még akkor sem léptek be az egyházi rendbe a tanulók, ha papi pályára készültek. Többnyire csak tanulmányaik befejezése után vették fel a kisebb egyházi rendeket,[6] és léptek a világi papság vagy valamelyik szerzetesrend kötelékébe. Tanulmányaik alatt mindössze a kollégiumok fegyelme volt kötelező rájuk nézve, ez a fegyelem pedig meglehetősen laza volt. Xavéri Ferenc maga is élt ezzel a szabadsággal, bár nem volt kicsapongó, de még jobban érdekelték a világi hiúságok, mint a lelki élet. Loyolai Ignác 1523 végén hagyta el Manrézát, és Velence felé vette útját, hogy a Szentföldre jusson. Augusztusban érkezett Jaffába. Három nappal később a szent helyek ferences őreinek irányításával, húsz zarándok társával megérkezett Jeruzsálembe. Elhatározta, hogy itt fogja leélni életének hátralevő részét. A ferences elöljáró azonban, jól ismerve a keresztények és a törökök közti bizonytalan és feszült viszonyt, tudatában volt annak, hogy egy ilyen terv milyen komoly veszedelmeket rejthet magában, s határozottan ellenezte a zarándok döntését. Ignác 1524-ben visszatért Velencébe, és elhatározta, hogy tanulni fog, hogy felkészüljön a papi hivatásra.   Loyolai Ignác visszatért Spanyolországba, és megkezdődött hosszú tanulóéveinek első szakasza. Három és fél éven át Barcelonában, Alcalában és Salamancában tanult. Ezekben az években szívesen látott vendég volt a jámbor és nagylelkű Pascuals családnál, akik tisztelték a szegény, bűnbánó és ájtatos lelkű diákot. Loyola koldulással szerezte meg kenyerét, kórházakban betegeket gondozott, hittant tanított gyerekeknek. Példája széles körben hatott. Három fiatalember csatalakozott is hozzá.  Miután grammatikai tanulmányait befejezte, 1526-ban Alcalába ment. Az inkvizítorok[7] azonban vizsgálni kezdték a Loyolai Ignác körül kibontakozó mozgalmat, amelyet hirtelen súlyosbított, hogy eltűnt két nő, anya és lánya, akik Loyolai Ignác figyelmeztetése ellenére Jaénbe zarándokoltak. Az inkvizítor börtönbe vetette Loyolát, majd másfél havi elzárás után kimondták rá az ítéletet: le kell vetnie a zarándokruhát, és a kor divatja szerint kell öltözködnie, valamint a kiközösítés terhe mellett sem nyilvánosan, sem szűk körben nem taníthat. Ignác, hogy a kényszerű hallgatást elkerülje 1527-ben elindult Salamanca felé. Salamancában azonban ismét börtönbe vetették a Lelkigyakorlatok kiadása miatt. Huszonkét nap után kimondták az ítéletet: Ignác és társai a katolikus tanításnak megfelelő tanokat hirdetnek, erkölcsileg feddhetetlenek. Ezért szabadon folytathatják megszokott életmódjukat, kivéve, hogy nem magyarázhatják a bocsánatos és halálos bűnök[8] közti különbséget mindaddig, amíg további négy éven át nem tanulnak[9]. Loyola úgy határozott, hogy elhagyja Spanyolországot, és a párizsi egyetemen folytatja tanulmányait.  Loyolai Ignác hét évet élt Párizsban, beiratkozott a spártai szellemű Montaigu kollégiumba. Harminchét éves fejjel újra latin tanulmányokba kezdett, másfél évet töltött az egyetemen. Ingyen lakhatott a Szent Jakab kórházban, mindennapi betevőjét pedig koldulással szerezte meg. De csakhamar ráébredt arra, hogy a kéregetés nagyon sok idejét veszi el. Egy spanyol szerzetes azt tanácsolta neki, hogy nyáron a tanítási szünet alatt menjen el Flandriába, és a bruges-i meg antwerpeni spanyol kereskedőktől kérjen anyagi támogatást a tanév befejezéséhe. Loyolai Ignác három éven át így is tett. Később a kereskedők nagylelkűsége megkímélte attól, hogy el kelljen hagynia Párizst, adományaikat elküldték neki.[10] 1529 októberében a Szent Borbála Kollégiumban filozófiai tanulmányokba kezdett. 1533 márciusában licenciátust, majd egy évre rá magiszteri fokozatot szerzett. Időközben Loyolai Ignác lelkigyakorlatokat tartott több diáktársának. Korábbi társai, akik Spanyolországban csatlakoztak hozzá különféle okok miatt elmaradtak mellőle. Loyolai Ignác társai, akikkel a Jézus Társaságot megalapította: Pierre Favre, egy pásztorfiú Savoyából, ő volt az első, aki elvégezte Loyolai Ignác lelkigyakorlatát. Francisco de Jassu y Javier von Navarra, akinek testvére néhány évvel korábban Loyola ellen harcolt Pamplonánál, Simon Rodriguez de Arevedo Portugáliából, Diego Jainez Laynez Kasztíliából, és elválaszthatatlan barátja Alfonso Salmeron Toledóból valamint Nicolas Bobadilla.[11]    Xavéri Ferenc párizsi tanulmányai alatt találkozott Loyolai Ignáccal. Xavéri Ferenc 1531-ben nyerte el a licenciátusi fokozatot, ezután a Dorman-Beauvais kollégiumban filozófiát tanított. Xavéri Ferencet Loyola szerette volna megnyerni szerveződő kis társaságának, de 1531-ben Xavéri Ferencet még jobban érdekelte, hogy nemességét hitelesítse. Azonban volt egy szegény teológus, Bobadilla, akit Xavéri Ferenc anyagilag támogatott. Bobadilla is csatlakozott Loyoláékhoz. Így Xavéri Ferenc kettejüktől hallotta, hogy nem elég a világi dicsőség.  A Loyola körül szerveződő kis csoportnak el kellett döntenie milyen módon és formában éljék meg hivatásukat, miután befejezték tanulmányaikat. Annak érdekében, hogy minél szorosabbra fonják egységüket és megerősítsék elkötelezettségüket, hármas fogadalmat tettek: szegénységet és szüzességet fogadtak, valamint azt, hogy elutaznak a Szentföldre. Ha ez utóbbi fogadalom megvalósítása akadályba ütközik, Rómába mennek, és felajánlják szolgálatukat a pápának. Fogadalmaikat 1534. augusztus 15-én tették le, a párizsi Szent Dénes kápolnában. Szent Dénes vértanúságát példának tekintették, úgy érezték, ha szükséges életüket is készek feláldozni a keresztény hit terjesztéséért. Ekkor még csak Pierre Favre volt közöttük pap, így áldozás után neki tettek fogadalmat. Velük együtt tett fogadalmat Xavéri Ferenc is, aki ekkorra már eldöntötte: csatlakozik Loyolai Ignác csoportjához. 1535 tavaszán Loyola, miután megbeszélte társaival, hogy tanulmányaik befejeztével Velencében találkoznak, Pierre Favre-t jelölte ki vezetőjüknek, és elindult Spanyolország felé. Xavéri Ferenc pedig Bolognába ment Bobadillával, hogy tovább tanuljanak. Loyolai Ignác Spanyolországban, mivel még nem volt pap, csak prédikált, katekézist tartott. Ezután felkereste barátainak családjait, hogy beszámoljon nekik terveikről, majd hajóra szállt és Velencébe ment. Szerettek volna a Szentföldre indulni. Azonban a török háború miatt nem juthattak el Jeruzsálembe.
 1538-ban mindannyian Rómába mentek, és III. Pál pápa kizárólagos szolgálatába ajánlották magukat. A pápa örömmel fogadta a nagylelkű ajánlatot. Ez a helyzet vezetett azután két év múlva a Jézus Társasága, mint szerzetesrend pápai jóváhagyásának teljes és végső megalapozásához. 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa Regimini militantis ecclesia kezdetű bullájában hivatalosan jóváhagyta a Jézus Társaságát[12]. A Társaság létszáma ekkor még nem haladhatta meg a hatvanat. 1543-ban egy új bulla már nem szabott semmiféle határt. A kis közösség a Madonna della Strada templom melletti kis házban kezdte meg életét. Ma ennek a templomnak a helyén áll az Il Gesú templom és a jezsuiták anyaháza. A Jézus Társaság célja, hogy oltalmazza és védje a hitet, segítse a hívek lelki fejlődését. A hangsúly az apostoli szolgálaton van. Loyola a kis csoport sajátos küldetésének kidolgozása során hangsúlyt helyezett a mozgékonyság és az apostolkodás eszméjére, amit leginkább az a felajánlás fejez ki, amit a pápának tettek, hogy a világ bármely pontjára elmennek, ahová csak kívánja. Hamarosan a legkülönfélébb fontos feladatok ellátására is igénybe vették a Társaság tagjainak tudását és buzgalmát, diplomáciai küldetéseket teljesítettek a Szentszék megbízásából, bekapcsolódtak az egyetemi oktatásba, teológiai tanácsadóként jelen voltak a trienti zsinaton (1546-1563), iskolákat igazgattak és külföldi missziókba mentek.  Az első és legjelentősebb missziós éppen Xavéri Ferenc lett, aki térítőútjai során Indiától Japánig hirdette a katolikus tanítást, és Kína partjai előtt érte a halál 1552-ben. A Jézus Társasága születése egybeesett a reformáció kibontakozásával és terjedésével. A XVI. században a pápa a jezsuitákra bízta azt a feladatot, hogy védjék és terjesszék a trienti zsinat tanítását, képezzenek e mindennél fontosabb misszióra megfelelő teológusokat. A jezsuiták kezdettől fogva a katolikus megújulás élharcosainak számítottak.
1540-től 1556-ban bekövetkezett haláláig, Loyola csak néhány alkalommal hagyta el Rómát. Ő oktatta az újonnan belépőket hosszabb-rövidebb ideig, ahogy a szükség megkívánta, mert ekkor még nem volt noviciátus[13]. Állandó betegsége ellenére mindig volt ideje és ereje az egyházi szolgálatra, amelyektől elválaszthatatlanok voltak, és amelyek ma is állnak: házak a zsidó és muszlim fiatalemberek számára, akik keresztények akarnak lenni, otthon az árva gyermekeknek. Ő alapította a római kollégiumot, a Collegium Romanumot, vagyis azt az ingyenes iskolát, amelyben latint, klasszikus és keleti nyelveket, filozófiát és teológiát tanítottak. Ez a kollégium lett a későbbi híres Gergely Egyetem. Csak ezután következett a tényleges apostoli munka, a prédikálás. Loyolai Ignác 1556-ban halt meg Rómában. 1622-ben avatták szentté.  Loyolai Ignác és Xavéri Ferenc élete több szempontból hasonlít egymásra. Mindketten nemesi családból származtak, ahol hagyomány volt a katonáskodás. Loyolai Ignác tevékenyen vett részt a harcokban, és sebesülése miatt vesz kezébe vallásos műveket. Xavéri Ferenc nem harcolt, de ő is külső hatásra, rokonai példája alapján választja a papi életet. A vallás tehát meghatározó szerepet játszott életükben. A koraújkorban nem kivételes az ő pályafutásuk, számos nemesi származású fiatalember választja életcéljának a papi hivatást, és a missziót. A vallás ebben a korban még fontos szerepet játszik az emberek mindennapi életében, de különösen igaz ez Spanyolországra és Portugáliára, ahol a reformáció által létrehozott új felekezetek nem is tudtak gyökeret verni, bár ebben az inkvizíciónak is szerepe volt. A jezsuita rend alkotmánya[14]  Ignác, mint a rend első generálisa megfogalmazta a rend alkotmányát. A hatalmat és törvényhozást elsősorban és teljesen az általános rendigyűlésre bízta, amelynek tagjait a Társaság egészéből választják, másodsorban a tartományfőnökökre és a helyi elöljárókra. Az Általános Rendigyűlés, amely valamennyi tartományfőnökből és két-két professzus küldöttéből áll, választja meg az általános rendfőnököt, más néven generálist. Ignác úgy döntött, hogy az általános rendfőnököt kell felhatalmazni a többi elöljáró kinevezésére. A tagok első csoportját a tanuló rendtag novíciusok alkotják. Ezek a noviciátus befejeztével egyszerű és örök szerzetesi fogadalmat tesznek, és approbált tanuló rendtagok, skolasztikusok lesznek. Tanulmányi idejük, felszentelésük és a tercia, azaz a lelki képzést szolgáló utolsó év, a harmadik probáció után teszik le a végleges, egyszerű vagy ünnepélyes fogadalmaikat. Mindazok, akik erény és tudás dolgában kitűnnek, ünnepélyes fogadalmat tesznek, amelyhez egy negyedik fogadalmat is kapcsolnak. Ennek értelmében bárhová elmennek a világon, ahová a pápa küldi őket. Ők a professzusok. A többiek egyszerű fogadalmat tesznek, és lelki segítőknek nevezik őket. Azok, akik nem részesülnek a szent rendek felvételében, és a Társaság anyagi ügyeit intézik, különböző munkahelyeken.[15] A Rendalkotmány a tanuló rendtagok számára olyan tanulmányi irányvonalat jelölt ki, amely végigvezette őket a humán tárgyakon, a filozófián, a Szentíráson, a pozitív és a skolasztikus teológián, hogy az egyház tanításának művelt, tiszta gondolkodású mestereként fejezzék be tanulmányaikat. A Rendalkotmány, a szerzetesi élet modern kori történetének egyik legalapvetőbb dokumentuma, nagy hatást gyakorolt az újabb szerzetesi kongregációkra, főként a női rendekre. Az apostolkodást szem előtt tartva, eltávolódik a monasztikus formától, elkötelezi magát a világi szolgálat mellett, éberen figyeli az egyház szükségleteit, és tökéletes harmóniába hozza az aktív életmódot és a rendszeres imádságos életet. 155o különösen fontos dátum a rend történetében. Ekkor hívták össze az első rendi gyűlést. A gyűlés több hónapon át tartott, megbeszélték a misszionáriusok utazási és az egyes országokban való tartózkodás lehetőségeit. Már 1541-ben beszélt arról Hieronymus Nadalnak, hogy a szabályokat ki kell próbálni, és csak után lehet írásba foglalni és kötelezővé tenni. A rend virágkora (1556-1645) 1639-ben ünnepelte a Társaság alapításának 1oo. Évfordulóját. Ez alatt a száz év alatt sok mindent sikerült elérni.  Ebben az időszakban a Társaság folyamatosan gyarapodott. A legnagyobb problémát az új jelentkezők lelki és tudományos kiképzése jelentette, amelyet végül úgy oldottak meg, hogy a rend több kollégiumot alapított számukra. 1565-ben a rend létszáma elérte a két-ezer főt, 1581-ben ötezer, 1615-ben tizenhárom-ezer fő volt. Ekkorra esik a távol-keleti missziók alapítása, amelyben Xavéri Szent Ferencé a fő érdem. Tibetben a XVII. században indult meg a térítés. A jezsuiták eljutottak Floridába, Mexikóba, Peruba és mindenekelőtt Paraguayba. Ezen kívül Etiópiába, Madagaszkárra, Zambiába, Kongóba és a Fülöp-szigetekre is. Már a tridenti zsinat határozatának megszületése előtt (amely kötelezővé tette papképző szemináriumok alapítását és azok elvégzését a leendő papok számára) a jezsuiták 1554-ben papképző szemináriumot hoztak létre, amely a bennszülött papság képzését is elvileg lehetővé tette. Gyakorlatilag a bennszülötteket alkalmatlannak tekintették a papi hivatásra, emiatt még a XVII. század végén is alacsony volt a számuk.[16] Az első támadás  A leghevesebb és legjobban szervezett támadás magából a rendből indult ki. Egy spanyol jezsuita, Juan de Mariana, Aquvaviva generális működése alatt indított támadást. Egy valódi összeesküvést hozott létre, amelyet Spanyolország nagy inkvizítora és II. Fülöp (1556-1598) spanyol király is támogatott. A dolog odáig fajult, hogy a legfőbb hatalom a spanyol papság kezébe került volna, a generális háttérbe szorításával, és a rend engedelmességének felmondásával. V. Sixtus (1585-159o) pápa is támogatta ezt a tervet. Aquvaviva generális a pápa álláspontját megismerve úgy döntött, hogy lemond tisztségéről, a pápa azonban 159o augusztusában váratlanul meghalt, így erre a lépésre végül nem került sor. VII. Orbán pápa (1590. szeptember 15-1590. szeptember 27) rövid pontifikátussága után, 1590. december 5-én XIV. Gergelyt (1590-1591) választották pápává. VIII. Kelemen (1592-1605) 1593. június 23-án kelt Ecclesiae catholicae kezdetű bullájában megerősítette a Jézus Társaságot, és annak szabályzatát. De a spanyol összeesküvésnek még nem volt vége. II. Fülöp elérte VIII. Kelemennél, hogy hívjon össze egy generális gyűlést, eközben híre járt, hogy Aquvavivát elmozdítják tisztségéből. A gyűlés 1593 végén ült össze. A rend és a generális megerősödve került ki a küzdelemből, a rebelliseket megbüntették, és a rend szabályzatát elfogadták. Aquviva működése alatt fogadták el a Ratio Studiorumot, a rendtagok képzésének programját. A második évszázad A rendnek 1645-ben körülbelül tizenhat-ezer tagja volt, 175o-ben pedig huszonhárom-ezer. Ekkor már 669 professzora és rektora, 176 szemináriuma volt a rendnek. Megvalósult az a feladat, amelyet Szent Ignác adott nekik, a papság megreformálására és a felebarát megsegítésére.  A közösség második száz éve egy krízissel kezdődött, amely alapjában a Mariana-féle krízis folytatása volt. 1645-ben ült össze Rómában a nyolcadik generális gyűlés, X. Ince pápa (1644-1655) üzenetére, a generális választás megtartására. Mielőtt az atyák a 18 pontból álló írást átadták a pápának, azt megvitatásra a gyűlés elé terjesztették. Ezek a pontok a rend alapjait érintették: a generálist élethosszig választják, a generális kinevezése a rendi gyűléstől függ, stb. A pápa csak három pontban követelt változtatást: generális gyűlést 9 évente, generális asszisztens váltást minden generális gyűlésen és 3 évente generális váltást kell megvalósítani. A második évszázad folyamán még két súlyos problémával kellett megbirkóznia a rendnek, a janzenizmussal és a kínai rítusvitával. Mindkét nehézség aláásta a rend tekintélyét és hozzájárult a rend 1773-ban történt feloszlatásához. A rend a feloszlatás után illegalitásban tevékenykedett, majd 1815-ben állították helyre a rendet. Körtvélyesi Erika |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése