KOLOSTOR

A VATIKÁN TÖRTÉNETE ÉS A PÁPASÁG KIALAKULÁSA





A keresztény egyházak tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában keletkezett Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) és Tiberius (14–37) idején. Az egyház krisztusi alapítását a katolikus teológia az evangéliumokra hivatkozva magyarázza. („Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy (Petrus=kőszikla), és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Máté 16,18.) Krisztus valamennyi apostolának (és utódaiknak, a püspököknek) megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot. Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes.



A korai keresztény gyülekezetek az 1. század második felétől kapcsolatba kerültek a Palesztinán kívüli népekkel, és a kereszténység hamarosan szakított zsidó (judaikus) gyökereivel, főként, mert egyre nagyobb számú nem zsidó (pogány) népesség csatlakozott hozzá. A 2. század folyamán – a hellenizmussal való találkozása révén – a kereszténység a Római Birodalom egészében megjelent, mindenki számára követhető módon, azaz univerzálissá lett. A kereszténység ovábbterjesztésének központjai a hellenisztikus gyülekezetek voltak. (A birodalomban először a Biblia is görög nyelven terjedt.) Az egyetemességre való törekvés nemcsak földrajzilag érvényesült, hanem szociálisan is: a kereszténység tömegméretű mozgalommá válása együtt járt azzal, hogy vagyonosak is csatlakoztak hozzá, így a kereszténységnek egyidejűleg ellentétes igényeket kellett kielégítenie. Megszületett az intézményes egyház, és fokozatosan létrejött a monarchikus egyházi szervezet. A 2. század második felére kialakult a püspökség intézménye, és vele együtt az egyház. A 3. században a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának a feladatköre is csatlakozott. A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül, mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette az ún. primátus, a püspökök közötti elsőbbség. A római püspökökről az első három évszázadból csak neveiket ismerjük. A pápaság első három évszázadát – az apostoli korszakot és a katakombák egyházának korát – a vértanúság idejének tartják. A római püspök tanítói tekintélye azonban már a 2. és a 3. században nagy súlyt kapott, ő döntött különböző hitbéli nézetekről, hogy azok hamisak, veszélyesek, vagy az igazságot tartalmazzák. A nagy teológiai munka ugyan Keleten folyt, és az ókeresztény ökumenikus zsinatok is ott zajlottak, de jogi és fegyelmi kérdésekben már nagyon korai időktől a római püspök számított a legfelsőbb fórumnak.
A keresztényeknek I. (Nagy) Konstantin császár (312–337) biztosította a vallásszabadságot. A Milánói Edictum (313) a kereszténységet nemcsak vallásként, hanem testületként is elismerte. A püspökök ítélkezési jogot kaptak világi ügyekben is; 319-ben eltörölték a császárkultuszt; a vasárnap 321-től munkaszüneti nap, majd 325-ben általános ünnep lett. A Napisten addigi születésnapjaként ünnepelt december 25-ét elfogadták Jézus születésnapjának. I. Konstantin és fiai, valamint I. Theodosius alatt a kereszténység lett az egyetlen engedélyezett vallás, a kereszténység vált a Római Birodalom uralkodó politikai-vallási ideológiájává. A császári hatalom 392-ben megtiltotta a pogány kultuszok minden formáját, 394-ben betiltották az olümpiai játékokat, és bezárták Vesta római szentélyét. Konstantin állami épületeket (bazilikákat) adott át a keresztényeknek templom céljára. A lateráni palotát pedig a római püspöknek, a pápának ajándékozta, akinek ez lett a székhelye. A vatikáni dombot Szent Péter sírja körül elegyengette, és a sír fölé Szent Péter tiszteletére bazilikát építtetett, amely az 1500-as évekig állt. Amikor Konstantin császár 330-ban Konstantinápolyba helyezte át székhelyét, az addigi főváros, Róma politikailag háttérbe szorult, ezzel szemben a római püspök helyzete megerősödött. A császár ugyanis az egyház ügyeibe is beavatkozott: püspököket nevezett ki és távolított el, sőt a hit dolgába is bele kívánt szólni. A konstantinápolyi püspök így szinte teljesen alá volt vetve a császárnak, míg a római püspök nem érezte a császári hatalom súlyát. I. (Nagy Szent) Leó pápa (440–461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni a pápa egyetemes püspöki hatalmát: ahogy Péter első volt az apostolok között, úgy a pápa is első a püspökök között. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet egyházára is érvényes. (A khalkedoni zsinat 451-ben azonban ezt visszautasította, és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét illették meg.) III. Valentinianus császár (425–455) rendeletet adott ki, melyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt is ráruházta. Miközben Keleten a pátriárka mindinkább a császár befolyása alá került (cezaropapizmus), a római püspök – épp a nyugati császárság gyengesége miatt – egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Amikor 476-ban a Nyugatrómai Birodalom elbukott, ez már nem érintette a pápaságot. A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese volt.

judit